Fény az alagút végén (6. rész)

Bementünk az üzem irodájába. A tulaj már várt. Hellyel kínált és érdeklődéssel hallgatta végig, a bemutatót.


Minden lehetséges tudnivalót elmondtam, és vázoltam a szerintem megfelelő védelmi rendszer felépítését. A tulajdonosnak tetszett a lehetőség és az ár is. Viszont azt közölte, hogy erre neki csak egy hónap múlva lesz pénze, úgyhogy találkozzunk akkor újra. Csomagolni kezdtem. A főnököt pedig elhívta az egyik szaki a műhelybe valamiért. Imre csodálkozva nézett rám és megkérdezte, mit csinálok „Láthatod – mondtam –, pakolok, ez most itt nem jött össze.” Ekkor lépett az irodába ismét a tulaj, barátom pedig kezébe véve a mappámat elkezdett beszélni neki. Tátottam a számat. Úgy folyt belőle a szöveg, mintha világéletében riasztókkal üzletelt volna. Még fel sem ocsúdtam, amikor megszületett a megegyezés. Megírtuk a szerződést, és felvettük a tíz százalék foglalót, ami a jutalékunk volt. Majdnem húszezer forinttal jöttünk ki a műhelyből. Nem tudtam a meglepetéstől szólni. Beültünk az autóba, Imre valamit az ég felé fordulva mondott, hogy halleluja, meg dicsőség, meg ilyenek. Aztán látva elképedésemet, elmagyarázta, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, és hogy a Teremtő Isten segített nekünk abban, hogy ezt az üzletet megkössük.


Én pedig mondtam, hogy ez már elő volt készítve, és szerencsénk volt, meg ilyeneket. Folytattuk az utat. Ő tovább beszélt nekem Jézusról, a hitről, örömről, boldogságról. Én pedig azon gondolkodtam, hogy milyen jó vacsorát fogunk enni este, és jó hideg sört fogunk inni hozzá, hiszen megkerestük az árát. Az egészből nem lett semmi. Miután megtaláltuk a szállásunkat, Imre azt mondta, hogy ő nem éhes. Megfürdött, befeküdt az ágyába, fogta a Bibliáját, és olvasni kezdte. Megkért, hogy ne dohányozzak a szobában, mert ő már nem szívta a cigit.


Másnap korán felkeltünk és munkához láttunk. A szabad percekben munkatársam kedvesen, egyáltalán nem tolakodóan beszélt továbbra is a hitéről. Közben pedig csodálatos módon kötöttük egyik remek üzletet a másik után. Ráadásul olyan területen, ahová mi, kisvárosi ügynökök előtte be sem merészkedtünk, a belvárosban. Imre minden megkötött üzlet után röviden méltatta Isten nagyságát, én pedig tovább beszéltem a szerencséről. Pénteken rekord bevétellel indultunk haza. Persze a hazavezető úton sem fogyott ki az újsütetű ügynök a hitről szóló történetekből. Elmondta, hogy éppen el akart menni az országból. Ausztráliába készült. A húgai és édesanyja már évek óta élték a hívők – szerinte izgalmas, boldog, örömteli – életét. Elköszönni ment a testvéreihez. Szidás és harag helyett azonban a lányok és anyukája is Istenről kezdett neki beszélni. Arról, hogy bármilyen gondja van, nem a menekülés a megoldás, hanem meg kell térni, és Isten majd megoldja a problémákat. Sokszor hallotta már ezt a szöveget, és kérte őket, hagyják ezt abba. Akkor megszólalt mellette a magnóról egy felvétel, amit a húga énekelt, egy gitár kíséretével. Azt mondta, hogy összeszorult a torka és a szíve, ahogyan a dalból szólt hozzá valami megmagyarázhatatlan kérés, vagy inkább parancs, hogy maradjon. Adott egy esélyt magának. Másnap elment a testvéreivel egy istentiszteletre, és rájött, hogy itt van az, amit ez idáig keresett.


„ Milyen jó neked – mondtam – ,én is keresek valamit, ami kiutat mutat nekem a gondjaimból, de az biztos, hogy nem egy vallásos közösség fog tudni nekem segíteni.” Egyetértett velem, mert, amint mondta nem a közösség, nem a gyülekezet, nem egy felekezet, nem templom vagy szertartás, nem szobrok tudnak megszabadítani, megtartani, üdvösséget adni.


A kisváros előtt néhány kilométerrel barátom invitált, hogy menjek el velük a hétvégén egy istentiszteletre. Emlékeztettem rá, hogy volt módomban már közel kerülni a templomi szertartásokhoz, és megpróbáltam sértés nélkül elutasítani. Azt mondta, hogy nem egy dologról beszélünk, és vidáman nevetett hozzá. Ez a vidámság nekem gyanús volt. Istenről beszél, akinek az említésére a vallásos emberek arca beborul, mint vihar előtt az ég, és nevet hozzá.


Néhány nappal ezelőtti nyomorúságom és égbe kiáltott szavaim köddé váltak. Elfelejtettem már, hogy majdnem sírva fohászkodtam egy általam még nem ismert hatalomhoz, hogy segítsen. Most, hogy a zsebemben ismét pénz lapult, bár milliós adósságaim még mindig nem tűntek el, úgy gondoltam, hogy nincs nekem szükségem semmilyen ködös, megfoghatatlan természetfölötti segítségre. A házba lépve, köszönés után az első dolgom volt, hogy az asztalra tegyem heti keresetemet, harmincezer forintot. Először csodálkozás, majd nagy öröm lett úrrá a kicsi konyhában. Elővettem a csokikat, amiket a kislányoknak vásároltam és - hosszú idő óta először - ünnepi hangulatban, vidáman ültünk asztalhoz. Ajándék volt az a harmincezer. Nagy ajándék. Elmeséltem a feleségemnek mindent. Elmondtam, hogy az Imre nem dohányzik, nem iszik. Elmondtam, hogy Bibliát olvas, és, hogy megtért és istentiszteletre jár. Elmondtam, hogy mindent Istennek tulajdonít. Megegyeztünk, hogy fogságba ejtette egy szekta, de mi toleráns népek vagyunk, ezért elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Főként, hogy láthatóan jobb, mint volt.


A cégnél is örültek nagyon az újabb megrendeléseknek. Ez már egy olyan tétel volt, ami felbátorított arra, hogy személyesen tegyem tiszteletemet az irodájukban. Átadtam a megrendeléseket, amelyek zömmel azonnal elvégezhető munkákról szóltak, és bemutattam új kollégámat. A tartozásról nem esett szó. Amikor aratást szimatoltak, nem piszkálódtak ezek a kedves emberek.


Hétfőn ismét nekivágtunk. A dolog ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Imre Jézusról beszélt én ellenkeztem, bár egyre kisebb meggyőződéssel. A változás szembetűnő volt. Ezelőtt is éppen ilyen módszerekkel tettem a dolgomat, de tized ennyi sikere nem volt a munkámnak. A szerencse pedig – nekem legalább illett tudnom – forgandó és egyáltalán nem így fest. A szerencse rabságából igyekeztem kitörni, most pedig kezdődő megmenekülésemet is e fogalom számlájára írom. Ez így sántít.


Imre magával hozta a gitárját, és esténként érdekes szövegű, dallamú és hangulatú dalokat énekelt. Szépek voltak és vidámak. Ő zenész volt, régebben bálokban húzta a talpalávalót. Nem egyszer mulattuk át az éjszakát együtt. Ez most más volt. A dalok szövege örömről, áldásról, Jézusról, Istenről íródott. Dallamuk lágy könnyűzenéhez hasonlított. Megkérdeztem, hogy mik ezek? Azt válaszolta, hogy dicséretek, ezeket énekelik az istentiszteleteken. Nem hittem. Bennem olyan kép volt Istenről, aki nem viseli el a lazaságot, a derűt, a jókedvet. Emlékszem ötéves gyerekként nagyanyám elvitt magával a templomba. Ott valami keserű nyekergést hallottam. Mindenki lehajtott fejjel, fekete ruhában, szomorúan üldögélt. Pisszeni sem mert senki. Hogy ott örülni lehetett volna, és vidáman énekelni? Kizavarták volna a faluból, aki ezt meg meri tenni. Rosszul éreztem magamat ott.


Mi hát ez? „Az Isten nem egy goromba vénember a felhőkön, aki fejbe veri egy bunkóval az embert, ha rosszat tesz?” – kérdeztem barátomat. „Nem. Ő a szeretet.” – hangzott a válasz. Ez nekem magas volt. Mindenesetre tetszettek a dalok, és kaptam egy könyvet is, amiben sok száz ilyen ének volt leírva, és követhettem a szövegeket. Reggelente Imre az autóban hangosan imádkozott. Ez is meglepett. Az imákat nem egy könyvből olvasta, és nem is betanult szöveg volt, mert mindennap másként szólt a fohász. Jókedvűen, kezét néha az ég felé lendítve, halleluják között magasztalta az Atyát. Hálaadás volt minden szava, és valami gyermeki hittel kért minden napra nagyobb áldást, mint előtte kapott. A végén az ámenhez néha én is csatlakoztam, mert egyet értettem azokkal a dolgokkal, amiket mondott és úgy tudtam, hogy az ámen nem valaminek a végét jelenti, hanem egy jóváhagyás, helyeslés. Na és persze nekem toleráns emberként, békében kellett élnem barátom meggyőződésével.


Az imái mindig bejöttek. Egyre jobban ment a munka. Egyre kevésbé hiányzott az ital és a cigaretta – amit én is elhagytam, mert hasonlítani szerettem volna Imire. Esténként egy megbeszélt időben két telefonfülke közt folyt a beszámoló. Az egyik fülke a munkánk színteréül szolgáló városban, a másik a kisvárosban volt, ahol feleségem várta a hívásomat. Jókedvű beszélgetések voltak. Mindig sikerről tudtam beszámolni. Egyszer sem kellett arról számot adnom, mint régen, hogy talán valahogyan hazaérünk a maradék benzinnel. A keresetünk hétről hétre nőtt. Egy ízben befizettem egy nagyobb összeget a régről húzódó tartozásomra is. Péntekenként hazafelé tartva a műsor mindig ugyanaz volt. Imre hívott az istentiszteletre, én pedig zavartan hárítottam el. Az egyik indokom az volt, hogy éppen a legjobb filmek mennek, amikor ők ájtatoskodnak, és én nem mondok le a tüzes íjászról meg a többi virtuális hősről. „Emberi időben is rendezhetnék az alkalmaikat” – mondtam. Pedig valahol legbelül már készültem, hogy legalábbis megcsodáljam e fanatikus hívők szertartását.


Elérkezett sógornőm lagzija.


Vadonatúj ruhákban pompázott az egész család. Mindegyikünknek sikerült új ruhát venni, néhány héttel az után, hogy ennivalóra sem volt pénzünk. A násznagyság sem volt teher. Minden mulatságos feladatnak meg tudtam felelni. Visszavásároltuk násznagytársammal a menyasszony ellopott cipőjét, kongattuk a bádog fazékfödőt. Szóval nem kellett szégyent vallanunk.


A következő hétfőn Imre közölte, hogy ez a hetünk rövidebb lesz, mert ők már pénteken elutaznak Budapestre, egy három napos istentiszteletre. „Mi van?” – meredtem rá. „Három napos istentisztelet? Hát ti tényleg nem vagytok normálisak!” Aztán gyorsan elnézést kértem tőle. Persze hívott, hogy szóljak a feleségemnek és menjünk mi is velük. A fejemet fogtam. El nem tudtam képzelni, hogy mi a csudát lehet három napon keresztül tisztelni az Istenen? Egy fél óra. Az rendben van. Na de három nap!? Téboly.


A hét a már szinte megszokott menetrend szerint zajlott. Reggel ima, sikeres munka egész nap, este szép dalok, bibliai idézetek és egy új könyv. Kaptam egy könyvet, ami arról szólt, hogy a Bibliában egy rész leírja azokat az időket, amikor egy fejlett hatalom ellenőrzése nélkül senki nem fog tudni adni, sem venni. Csak azok, akik egy bizonyos fenevadnak a bélyegét magukra veszik. Ez a könyv azt taglalta, hogy a hivatkozott rész leírásakor a szerző, bizonyos János apostol, egy olyan valóságról kapott kijelentést, aminek a megvalósulására napjainkban van lehetőség. Minden embert megbélyegezni ugyanis, és ezt folyamatosan ellenőrizni is a régebbi időkben nem tudta volna egyetlen hatalom sem. Most viszont az informatikai társadalom, a számítógépes hálózatok fejlettsége és ezek összekapcsolása lehetővé teszi ezt egy szuperhatalom számára. A fenevad bélyegéről szóló könyv minden állítását a Bibliából vett idézetekkel támasztotta alá a szerző. Érdekes olvasmány volt. A magammal hozott, félig elolvasott krimit el is felejtettem. Teljesen lekötött az üzenet, ami napjainkról szólt, a múltból jött, egy olyan kétezer évvel ezelőtt leírt szöveg több száz éves fordításán keresztül, amiben egy akkor élt ember saját korának fogalmai segítségével írta le a mai modern világot.


A napok ezen a héten nagyon lassan teltek. Szerettem volna minél előbb az ágyba kerülni, hogy tovább folytathassam az izgalmas történetet. Tehát lesz egy korszak – és ez nincs is messze –, amikor nem lehet majd szabadon kereskedni a fenevad jele nélkül. Például nem mehetnek be majd a kertészetbe, amit éppen most hagyunk el a busszal, és nem vehetnek maguknak virágokat, szobanövényeket, örökzöldeket, akiket nem tudnak majd azonosítani egy kódleolvasó készülékkel. Borzalmas.


Eljött a csütörtök. Hazafelé menet Imre folyamatosan a hétvégi „háromnaposról” beszélt. Lázban égett. Ismét szólt, hogy nem késő még meggondolni, menjünk velük. Elhárítottam a dolgot.


A hétvégén a könyvből szerzett, és az Imitől kapott új ismereteket osztottam meg családommal. Nem értettem, hogy miért csak egy szűk kisebbség tud ezekről a dolgokról, amikor pedig, ha igazak ezek az állítások, akkor jó lesz vigyázni mindenkinek, mert ez a könyv nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki felveszi ezt a bélyeget önként, az elveszti a lehetőséget arra, hogy a Mennybe kerüljön. Ha vannak olyan emberek, akik értik a Biblia szövegeit – márpedig úgy látszik, vannak – miért nem osztják meg a tudásukat az emberekkel? Ott vannak például a papok. Ők ismerik a Szentírást, nem? Akkor miért nem hirdetik úton-útfélen, hogy térjen meg mindenki, hogy megmenekülhessen a pokoltól? Imre ezekre a kérdéseimre azt mondta, hogy a világot vakságban tartja éppen az a szellem, az antikrisztus szelleme, akit ez a bizonyos fenevad fog megtestesíteni. És ahogyan nekem sem mondtak eddig semmit sem azok a beszédek, amelyek a Bibliában vannak, úgy halandó emberek, amíg nem találkoznak személyesen a Megváltóval, és Isten Szelleme meg nem nyitja a szemeiket, nem látják meg az igazságot. A Sátán célja az, hogy minden embert megöljön, ezért különféle trükkökkel zárja el őket az igazság tudásától.


Nagy izgalommal vártam a hétfőt, hogy meghallgassam barátom beszámolóját a hétvégéről, és hogy esetleg újabb részleteket tudhassak meg a jövőről. Indulásunk után Imre érdekes megjegyzést tett. Azt mondta, hogy valamit illene tennem végre. Isten – mondta – nem adja tovább az áldást, ha én nem vagyok hajlandó végre belátni, hogy nélküle semmit sem cselekedhetünk, és mindaz a jó, amit az elmúlt hetekben elkönyvelhettem, Isten kegyelméből fakadó ajándék volt. Nem hittem, hogy igazat beszél. A témát ezzel lezártuk.


A hétvégi istentiszteletekről ujjongó beszámolót kaptam. A dicséret harsogó, örömteli volt. A prédikációk és az imák tüzesek. Emberek gyógyultak meg, szabadultak meg kötelékekből. Vízkeresztség is volt. Rengetegen megtértek. Kenetről, kézrátételről, szolgálatokról hallottam. A felét sem értettem, és nem tudtam beazonosítani, hogy miről van szó. De úgy gondoltam, addig jó nekem.


A hét első napja semmi sikert nem hozott. Egy új városban kezdtünk el dolgozni. Mindent éppen úgy tettünk, mint ez előtt. Azokat a mondatokat használtuk, ugyanazokat a rendszereket, ugyanazon az áron kínáltuk, hasonló kondíciókkal rendelkező vállalkozóknak, mint az elmúlt hetekben. Mégsem kötöttünk egy üzletet sem. A kedd mintha a hétfő másolata lett volna. Csak mentünk és dumáltunk, és nem történt semmi. Imre nyugodt volt. Csak mosolygott és azt ismételgette, hogy ő figyelmeztetett hétfőn reggel. Én kezdtem ideges és dühös lenni. Elérkezett az esti telefonhívás ideje. Amikor a vonal másik végén meghallottam a nejem hallóját egy érdekes kijelentést tettem. Nem készültem erre, és magam is meglepődtem a szavaimon. Azt mondtam, hogy a hétvégén elmegyünk Imréékkel istentiszteletre. Ezt így, kijelentésként. Nem kérdeztem, hogy akarja-e vagy sem. Meglepett a válasz is. Feleségem azt mondta, hogy jó. Nem kellett vitatkozni, veszekedni. Egyszerűen megegyeztünk ebben.


Másnap elkezdtünk ismét dolgozni, és elkezdtünk végre üzleteket kötni. Nagyon jól ment a munka. Imre minden alkalommal bólogatott, és a „kötelező” hálaadást követően nem felejtette el egyszer sem kijelenteni, hogy ő megmondta. Egyszer aztán elegem lett belőle. Mondtam neki, hogy nem tettem még semmit, csupán úgy döntöttünk, hogy megtekintjük az összejövetelüket. Jót vigyorgott, és úgy nézett rám, mint aki tud valamit, amit én még nem. Hazaérkezésünkkor a pénztárcáinkban kétszer akkora összeg lapult, mint ezelőtt a legtermékenyebb hetünkön.


Imre megígérte, hogy este eljön értünk, és kocsival elvisz minket az alkalomra. A kislányokat rábíztuk a mamára, megfürödtünk és felöltöztünk. Kicsit zavarban voltunk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy milyen öltözet is dukál egy ilyen társaságnak. Én izgultam nagyon, hogy vajon megfelel-e majd a viselkedésem? Meg tudom-e tenni azokat a mozdulatokat, amiket ilyen helyen kell? Munkatársam ugyan előre elmondta, hogy semmit sem kell tenni, ha akarunk, végig ülhetünk, ha akarunk, végig állhatunk, ahogy tetszik. Nem akartam neki ismét elmondani, hogy van már némi fogalmam a templomi akciókról, és ezek a tapasztalataim nem éppen vágnak egybe az általa elmondottakkal.


A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 7., befejező részt holnap teszem fel.)