Fény az alagút végén (4. rész)

Egy-két hét múlva munkát kaptam. Gyermekkori barátom, akivel együtt buliztunk fiatalkorunkban, megkeresett és hívott, hogy álljak be a brigádjába.

Ő vállalkozóként a téeszeket járta és a szarvasmarhák körmeit vágta megfelelő méretűre.

Ebbe a munkába állhattam be. Szaktudásom nem lévén a dolgom az volt, hogy a több mázsás acél szerkezetet, amit kalodának hívtak, három társammal együtt a nemtetszésüket, rugdosással, ökleléssel és egyéb módon kifejező tehenek fölé taszítsuk.
Ezt követően egy kötéllel az állat első lábát meg kellett kötnöm és egy erőteljes rántással felemelve rögzítenem, hogy egy kolléga erős, éles csipesszel a fölösleges körömnyúlványoktól megszabadítsa a jószágot.
Egyszerű, leginkább fizikai erőt igénylő, könnyen elsajátítható mozdulatsor volt ez. A jobb láb után következett a bal, ez alatt pedig a tehén hátsó fertályánál dolgozó két szaki is rendezte teendőit.

A munka fizikai volta, a nehezen elviselhető szagok, a hetelő munkabeosztás törvényszerűvé tette az esti kocsmalátogatásokat. A kocsmárosok ismertek minket, tudták, hogy pénzes melót végzünk, de mindig csak a munka után fizetnek ki bennünket, ezért volt náluk hitelünk.
Fizettünk is mindig tisztességgel, de a keserves munkával eltöltött hetek nem sok gyümölcsöt hoztak családjaink életébe. A megmaradt pár ezer forint mindig kísértést jelentett, hogy valamilyen szerencsejátékon megsokszorozzam azt.

Sajnos többször üres zsebbel értem haza.

Egy idő után feleségem, aki egy szenvedélybetegekkel foglalkozó kórházi osztály főnővér helyettese volt, azzal állt elő, hogy menjek be az osztályukra, mert az ottani pszihiáterek vállalják, hogy meggyógyítanak. Tiltakoztam: a betegeket gyógyítsák! Nekem semmi bajom!

Húztuk még néhány hónapig.

Egy napon feleségem közölte, hogy nem csinálja ezt így tovább. Beadja a válópert. Meghúztam a vállam és megkérdeztem, hogy költözzek-e el most azonnal. Nem akarta, tehát a válóper árnyékában éltünk tovább közösen.

Egy gyermekünk volt.

Eljött a nap, amikor a bíróságra kellett menni. Felöltöztünk szépen és elmentünk. Az eljárást lefolytató hölgy megkérdezte, hogy kitartunk-e a szándékunk mellett. Azt feleltük, hogy igen. Erre ő közölte, hogy meg fogjuk kapni az idézést a következő fordulóra, de ha nem jövünk, akkor ezt úgy értelmezik, hogy elálltunk a szándékunktól és megszüntetik az eljárást. Tudomásul vettük.
Az épületből kilépve egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük: Jövünk legközelebb? Mindkettőnk válasza nem volt.
Ez a dolog lezárult.

Nem akartunk mi elválni. A helyzetünkből kivezető utat kerestük. Ez is egy alternatívának tűnt, de egy akkor még megmagyarázhatatlan felsőbb erő nem engedte, hogy megtegyük. Ezért a mai napig hálásak vagyunk mindketten.

Semmi sem változott viszont. Akkor éppen a bányában dolgoztam. Sötétben, koszban, veszélyben kemény, fizikai melót. Jogosnak éreztem a többi bányásszal együtt, hogy több liter alkohollal kompenzáljuk a föld alatt töltött időt. A műszak után hazafelé tartó busz vezetője pedig kihasználta erre irányuló igényeinket. A hátsó ülés előtt négy-öt láda sör várt mindig ránk. Mindig el is fogyott. Ezzel alapot teremtettünk minden nap a szervezett kocsmalátogatásra.

Még így is több volt a pénz, ami hazakerült, mint eddig bármikor. Egy különösen jó hónapot követő fizetésnapon annyira belemerültünk az ivászatba, hogy három napig nem sikerült hazaérnem. A fizetésem egy részét biztonsági okokból, egy taxissal elküldtem feleségem munkahelyére, hogy megmaradjon. Azt gondoltam, hogy dicséretre már úgysem érek haza, a gyalázat meg ráér.

Egy következő alkalommal a karácsonyi ajándékokra, vagy nyaralásra - már nem emlékszem - felvett személyi kölcsönt vettem magamhoz, míg feleségem dolgozott és szépen eljátszottam egy délután alatt. A dolog annyira természetes volt már, hogy amikor megjött a munkából és az összeget keresve kérdőre vont, egyszerűen, minden indulat nélkül közöltem a tényt: Eljátszottam.

Ekkor betelt a pohár. Tulajdonképpen veszekedés nélkül, de határozottan megegyeztünk, hogy elhagyom a családomat, és akkor létesítünk ismét életközösséget, ha emberré válok.

Elköltöztem tehát a bánya munkásszállójára, és a hétköznapokat ott töltöttem a jó bányász szaktársakkal, alkoholban ázva, és a leépülés végleges útjára lépve. A hétvégeket - megbeszélésünknek megfelelően - otthon, kislányommal töltöttem. Ilyenkor igyekezetem józan életűnek tűnni, és azt a látszatot kelteni, hogy a megjavulás útjára léptem. Ennek fő bizonyítéka az általam büszkén mutogatott takarékkönyv volt, amibe fizetésnapon betetettem a fizetésemet. Persze hamar ki is vettem az egészet és elfogyott, mint azelőtt is minden pénz.

A rokonaim nagyon haragudtak rám. A sógornőm egyenesen életem kioltásával fenyegetőzött. Anyósom nem kívánt látni. Nem volt ez csodálnivaló dolog. Tulajdonképpen igazuk volt. Disznóság volt, amit tettem. Hiába bizonygattam, hogy mindent azért tettem, mert jobb életet akartam a gyerekemnek biztosítani. Az életem gyümölcsei nyilvánvalók voltak.

Egy szombaton, amikor hazalátogattam, feleségem azt mondta - kimondva ezzel legnagyobb vágyamat -, hogy költözzek haza. A következő hétfőn a műszakból nem a szállóra, hanem a busszal a családomhoz indultam. A ház üres volt, hiszen Olgi az oviban, feleségem a munkahelyén volt még. Kopogtattak, és anyósom nyitotta rám az ajtót. Ottlétemen meglepődött, majd nemtetszését kifejezve veszekedni kezdett velem. Számon kérte rajtam, hogy ismét a családom körében akarok élni, és azzal fenyegetőzött, hogy rám gyújtja a házat, a ruháimat kidobálja az utcára.

Ma már értem indulatát. Akkor attól tartott, hogy nem fog semmi sem változni, és én tovább űzöm azt, amit addig tettem.

Nem lehetett akkor senkinek sem megmagyarázni, hogy mi ez az egész, főként, mert én sem értettem. Nem értettem, és bosszantott, hogy miért nem tudom a reggelente magamnak tett ígéreteimet sem betartani. Miért kell minden nap a félkarú előtt találni magamat, holott szentül megfogadom mindig, hogy többé nem teszem.

Mindenképpen változtatni, változni akartam. Eljött a nap, amikor be kellett látnom, hogy egyenesen a temetőt céloztam meg ezzel az életvitellel, ezért otthagytam a bányát. Ajánlottak egy munkát, amiből a városban sokan nagyon jól éltek. Riasztókkal kellett ügynökölni. Beálltam. Sikerült a fortélyokat hamar elsajátítanom, hamarosan önállóan jártam üzleteket kötni.

Két hónapja voltam a cégnél, a munka kezdett igazán jól menni, amikor a cég vezetői egy hatalmas lehetőséggel álltak elő. Valami érdekes és igazán követhetetlen - így utólag pedig teljesen logikátlan - módon mindannyiunkat új kocsihoz juttattak. Ehhez csak az aláírásunkat, kezességvállalásunkat és egy rendkívüli hitel felvételét várták el tőlünk.

Feleségemnek nem tetszett az ügy. Nem értettem, hogy miért. Fizetnem nem kell, új autót kapok. Mi ebben a rossz? Nem tetszett neki. Azóta rájöttem, hogy ő az én barométerem. Előtte és azóta is előfordult többször, hogy tiltakozott egy-egy tervem ellen. Nem hallgattam rá és mindig, menetrendszerűen befürödtem. Ezért ma már minden lépésem előtt tanácskozom vele, és ha kellemetlen is, még ha a legszenzációsabbnak hitt ötletemre mondja is azt, hogy nem jó, elfogadom, és elállok ezektől. Viszont amire azt mondja, hogy jó ötlet, meg kell csinálni, azt gőzerővel elkezdem, és nem is kell csalódnom.

Egy hónap múlva elkezdődött a balhé. Az okosan kieszelt pénzügyi terv összeomlott. A fő láncszem,egy befektetéseket kezelő cég eltűnt a tőkével és az ígért havi harminc százalék kamattal együt. A kocsit vissza kellett adni. A saját cégem több százezret követelt tőlem autóhasználat ürügyén. Csöbörből vödörbe kerültem. Végre lenne lehetőségem a munkámmal biztosítani a családom megélhetését, erre most,csak azért, mert elhittem néhány ember álmodozásáról, hogy az igaz lehet, ismét több százezer forintot követelnek rajtam.

Hát ennek már sosem lesz vége?
Soha nem fogok tudni olyan helyzetbe kerülni, amiben nyugodtan, békében lehet dolgozni, élni, boldogulni?

Örs vezér tere, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!

Belegondolok, hogyan nézne rám az a személy, akihez odafordulnék, és így szólnék: Figyelmeztetem, hogy megállás után el fogom hagyni a vonatot.

Leszállunk. Nagylányom várakozóan vizsgálgatja a kijáratot, hátha ott állnak az ellenőrök és megmutathatja nekik a bérletét. Most nincs ellenőrzés. Tamarának pisilni kell. Keresünk gyorsan egy WC-t. A kicsi is felébred, és sírásával eléri, hogy édesanyja felvegye a kocsiból. A következő pillanatban huncut mosollyal néz körül a forgatagban. Van mit tenni három gyerekkel. Előkerül a középső. Kézen kell ragadni, mert táncol, mint a kiscsikó. Egészségesen, erősen, nevetve szaladnának nővérével mindenen keresztül, ha nem figyelnénk rájuk.

Tavasszal már nem volt lehetőségem dolgozni. Anyósom adott húszezer forintot, hogy vegyek meszet, cementet, és az udvarunkon felhalmozott bontott téglából építsek egy melléképületet, disznóólt. Nekiálltam és egyedül építgettem. Tulajdonképpen segítség volt ez, mert ezalatt nem törtem a fejemet a fölém tornyosuló problémákon. A disznóól elkészült. Ismét elfoglaltság nélkül maradtam.

Egy este végiggondoltam a dolgaimat és rádöbbentem, hogy az én munkaviszonyomat az előző munkahelyem még nem szüntette meg, sőt még mindig nálam voltak a hivatalos papírok, számlatömbök, minden. A dolgot megbeszéltem feleségemmel, s másnap egy autókereskedőnél, az utolsó forintjainkon bérbe vettem egy kocsit egy hétre. Olcsón adták, és csak egynapi díjat kértek előlegként. Összeszedtem a cuccaimat és útnak eredtem.

Egy hetes távollétem alatt sikerült annyi üzletet kötnöm, hogy ki tudtam fizetni a kocsi díját, és a héten volt végig üzemanyagom. Nem akartam a cégemet felkeresni, mert ezek állandóan azzal a képtelenséggel traktáltak, hogy én tartozom nekik. Egy munkatárssal elküldtem a megrendeléseket és a számlákat. A felvett foglalók az én jutalékom értékével éppen megegyeztek, tehát pénzzel elszámolnom nem kellett.

A következő hetem is sikeres volt, és a rákövetkező is. Érdekes, hogy ekkor már nem érdekelt a játék. Igaz, nem is volt miből érdekeljen. Nem söröztem, nem piáztam, csak nagyon szerettem volna megoldani a gondjaimat. Kezdett már hasznot termelni az újra elkezdett munka. Több helyen nagy üzletek ígéretével vártak vissza napokon belül. A bérautót viszont nem tudtam a következő hétfőn megszerezni, mert valaki a hétvégére elvitte, és nem hozta vissza. Másik kocsi nem volt. Várnom kellett.
Másnap szintén elmentem az autókereskedésbe, de autó még mindig nem volt. Hazamentem és szomorkodtam.
Most, hogy jó útra akarok lépni, nem tudom megtenni, mert minden ellenem esküdött.

Életem jelzőlámpája zölden világított minden rossz dolog előtt.

A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 5. részt holnap teszem fel.)