Fény az alagút végén (3. rész)

Apu! Most megyünk ki a föld alól!

Igen Olgika, megsimogatom a fejét, örömmel ránézek, de a gondolataim máshol járnak.

El kellene mondani nekik, hogy én kijöttem a föld alól!
Bele kellene kiabálni a világba, hogy van megoldás!

Annyi mocsok, hazugság, harag, fejfájás után most mi vagyunk az egyetlenek ebben a társaságban, akik felhőtlenül tudunk nevetni és örülni egymásnak.

Vajon megértenék?

Nekem is mondták, mikor a magam törvényei szerint éltem az életemet, hogy nem muszáj magamat pusztítani. Van másik út is. Nem hallottam meg a beszédeiket.

De attól, hogy én nem hallottam meg az okos szót, más meghallhatja.
És lehet, hogy nem mondanának olyan ostobaságot, mint én akkoriban: Az én sorsomat én irányítom. Irányítottam is. Ahogyan az a titokzatos erő elvárta tőlem, aki a félkarú rablók előtt akart látni. Átszervezte az életemet. Semmi nem érdekelt, csak a szuperebbnél szuperebb nyerőgépek. Komoly tapasztalatcseréket tartottunk játékos berkekben, mert nem egyedül engem támadott meg a kór. Egész szép kis csapat volt már a városban, aki a munkája után közben, meg már előtte is a vesztőhelyeket látogatta.

Különböző szisztémákról hallhattunk, hogy hányadik forgás után kell a tétet maximumra emelni, hogy biztos legyen a siker. Mondtunk egymásnak ilyeneket, pedig nem voltak ilyen jellegű tapasztalataink.
Vakon bíztunk.
Mindannyian úgy gondoltuk, hogy eljön a nap, eljön a csodálatos együttállás ideje, amikor a három hetes gyönyörködteti majd szemeinket, és busásan megtérül a befektetésünk.

Miután már tízezrekkel tartoztam a cég felé, mert a felvett benzinpénzekkel szépen megetettem a játékautomatákat, úgy döntöttem, hogy vállalkozó leszek. Utolsó nekifutásra még a főnökömtől kértem tízezret, hogy ezt a szerencsepiacon megforgatva megteremtsem a vállalkozási alaptőkét. Nem volt szerencsém. A megszokott gép bedöglött.

Hogyan lesz így vállalkozás?

Komoly erőfeszítésbe került, amíg kinyomoztam, hogy a városban hol lehet valami hasonló szerkentyűt találni. Nem adtam fel. Körülbelül fél óra múlva egy város széli mulatóban a csapos már az én tízezremért forgatta a kulcsot a pókergépben. Na most! Egy kis fohász, egy korty sör, rágyújtás és uccu. Tétet állítottam. Hátradőlve nyomogattam a gombokat. Egy pár, két pár, sor, póker. Minden bejött, csak a pénz fogyott el. Még viszonylag korán volt, nem is ittam sokat, a kölcsönkért tízezerről nem is tud a feleségem. Gyerünk haza, majd valamit mondok, hol voltam idáig.

Egy kis hazugságért sosem kellett a szomszédba mennem, de mostanra annyira profi lettem e téren, hogy még én magam is elhittem, amit éppen hazudtam. Sőt, amikor egy-egy kellemetlen helyzetből egy jól irányzott hazugsággal kivágtam magamat, még büszke is voltam a teljesítményemre.

Feleségem jó hírrel várt. A szomszéd városban élő rokon elintéz egy nagyobb kölcsönt, megvehetjük a teherautót, és elkezdődhet a vállalkozás. Másnap a rokonnal, a megfelelő mennyiségű alkohollal, kávéval és csokoládéval felszerelkezve, virágcsokrokat szorongatva léptünk az ismerős bankár hivatalába. Az ajándékokat szétosztottuk, és amíg a főnökkel kedélyesen elbeszélgettünk, elkészültek az iratok is.

Pénzzel kitömve léptem ki a bank ajtaján.

Mennyi pénz volt az akkor! Most sem lenne csekélység. A kocsiban üldögélők közül néhányat boldoggá lehetne tenni belőle.

Nekünk nem boldogságot hozott.

Az autókereskedés mellett, a hozzám hasonló fickók igényeinek kielégítésére, panzió állt. Tele csábítóbbnál csábítóbb játékgépekkel. Persze egy kávéra be kellett mennem a vétel előtt. Ennyi elég is volt. A kocsim kesztyűtartójában, kint a százezrek, én a nagy lehetőség kapujában itt bent, üres zsebbel. A két félből hamar egész lett. Pár perc múlva kezeimmel, mint a számítógép-programozók a billentyűzeten, zongoráztam a tétemelő, a felező és a rizikó gombokon. Hogy miért indultam útnak aznap, már el is felejtettem. Az autókereskedők már elmentek, mire felocsúdtam. Az erszényem is könnyebb lett néhány ezressel.

Petőfi verse jutott az eszembe: Mit mondok majd, először is? Kedvest, szépet? Igazat?

Azt nem lehet!

Akkor még lehetett volna! Mindig lehet, csak bátorság kell hozzá. Ahhoz igazi, elszánt bátorság kell. Hazudni? Az magától jön. Az egyszerűbb. Az útban álló akadályokat megkerülni, és úgy tenni, mintha nem lennének, az könnyebb, mint bevallani az igazat. Miért viselnék el néhány perc kellemetlenséget, mikor csak egy kicsit fondorlatosan át kell gondolni a dolgot, és aki nem volt ott, úgy sem tudja, hogy hazugság minden szavam.

Egész úton hazafelé ezen gondolkodám.

Harminc kilométer, hosszú út. Ez alatt a megoldás is megszületett. Hát persze! A gépjármű műszaki átvizsgálását csak holnap ejtik meg. Ma elintéztük a papírokat, és még ennek-annak utánanéztem. Ezt mondtam, a még hatalmas pénzkötegeket látványosan a szekrénybe helyeztem, és vidáman, a holnapra készülve tértünk nyugovóra.

A holnap ismét kávéval kezdődött, és ott folytatódott, ahol előző nap abba maradt. Elővigyázatosságból most már játék közben kitaláltam az esti mesét. Bátor lépésre szántam el magamat. Nagyban kezdtem el játszani, mert úgy hallottam, hogy akkor lehet igazán nyerni. Mint kiderült, veszteni is akkor lehet igazán. A pénz szépen fogyott. Délutánra annyi maradt, hogy tisztességes előleget tudtam adni egy sokkal kisebb, sokkal rosszabb autóért. A tulajdonos beleegyezett, hogy vigyem a kocsit az előleg fejében, de egy héten belül látni szeretné a maradékot.

Feleségemnek megpróbáltam bebizonyítani, hogy ez a jármű sokkal többet ér, mint az a másik. Ezzel be lehet menni az olyan kicsi udvarokra is, ahová azzal nem lehetne. A jövő ebben van. Ömlött belőlem a duma. Ha jól emlékszem, nem nagyon hitte, de valami megmagyarázhatatlan okból mindig belenyugodott a történtekbe. Ma már tudom, mi ez az ok.

Ezt hívják hűségnek.

Sikerült elintéznem egy gyors kölcsönt az OTP-nél. Minden szükséges iratot produkálni tudtam, úgyhogy semmi akadálya nem volt, hogy aláírjuk a szerződést. A kocsi forgalmijába bejegyezték az elidegenítési tilalmat, és felvehettem a százötvenezer forintot. Ez éppen ötvenezerrel volt több, mint amit még fizetnem kellett. A többlet arra szolgált, hogy a tankot teletöltsem benzinnel, és egy kocsma mélyén tőkét kovácsoljak a legújabb, duplapályás gyümölcsös automatán. Még szerencse, hogy megtankoltam előbb. Utóbb nem lett volna miből.

Nem volt mese. Munkát kellett keresni. Aki keres, az talál. Jó nagy handabandának tartom a rengeteg sírás-rívást, hogy nincs munkahely, nem lehet munkát találni. Én mindig találtam. Voltam regisztrált, sőt ellátásban részesülő munkanélküli is. Akkor azért nem találtam munkát, mert nem is kerestem. Majd bolond lettem volna havi tízezerrel a zsebemben munka után koslatni. A legjobb ajánlat havi nyolc volt. Nem őrültem meg a semmittevést felcserélni a robotra. Amikor azonban kerestem, mindig találtam. Akkor is.

Napközben hosszú rudakat dugdostam egy faforgácsoló gép szájába. Így készül a söprűnyél. Délután pedig a keletkezett hulladék fát felraktam az autómra és elvittem a környékbeli szegény emberekhez. Jó pénzt fizettek érte. Én pedig cserébe, hetente egyszer szállítottam az iparosnak alapanyagot. Jó üzlet volt. Viszonylag hamar talpra állhattam volna belőle. A délutáni fuvarok végállomása azonban mindig ugyanaz a hely volt. Éppen csak annyi pénz ért minden nap haza, hogy a kaja meglegyen.

A részleteket így nem volt miből fizetni, és néhány hét múlva felszólítások, fizetési meghagyások, bírósági idézések, fenyegető levelek egymást érték a postaládánkban. Mindennapossá vált az otthoni veszekedés. A fejem esténként annyira fájt, hogy nehezemre esett és fizikai fájdalommal járt a nézés és a hallás is. A beszéd egyenesen gyötrelem volt. Leginkább azért, mert nem volt mit mondanom. Amiről beszélni tudtam volna, az életem, titok volt a feleségem és egész családom előtt. Az életvitelem arra kényszerített, hogy a gondolataim állandóan a szenvedélyem körül forogjanak. A fülemben folytonosan a játékgépek csábító zenéjét hallottam. A szemeim előtt a francia kártya lapjai kavarogtak. Rabja voltam ennek a világnak. Nem hallottam, amit a feleségem mond, csak láttam, hogy beszél, de az életemet irányító szellem nem engedte, hogy megértsem szavait. Elhitette velem, hogy lényegtelen dolgokról beszél. Elhitette velem, hogy az igazán lényeges gondolatok az én fejemben vannak, és azok végiggondolásával - ami tulajdonképpen egy véget nem érő meddő álmodozás volt csupán - fogok előre jutni. Rávett arra, hogy álljak ellene szilárdan minden józan, ésszerű ötletnek, gondolatnak, és azt ígérte, hogy majd eljön a nap, amikor igazamat bizonyítani is tudom.

Tudtam, hogy hazudik.

Minden pillanatban tudtam, hogy rossz úton járok. Kínzó fejfájások között próbáltam meg kitörni innen, de nem sikerült. Amikor bementem egy-egy olyan helyre, ahol a játék folyt, mindig tudtam, hogy onnan üres zsebbel fogok kijönni, de nem volt erőm nemet mondani. Amikor leültem a játékgép elé, tudtam, hogy szereztem magamnak néhány óra kikapcsolást, mert most nem kell gondolatokban a nagy nyereményt tervezgetnem, hanem élőben folyik a játék. Ekkor elmúlt a fejfájás. Nyilván a kínzó gondolatok szünetelése miatt. A dolog csapdává vált. Maga a szenvedély ronccsá tett, de naponta néhány percre, órára éppen a folytatása adott enyhülést.

Ez egy nagyon gonosz, ördögi dolog.

Miért volt olyan csábító ez az elfoglaltság? Mi okozta és okozza ma is, hogy sok ember, fiatal és idős egyaránt hódol e szenvedélynek? Mit adnak ezek a gépek, amit másként nem tud az egyszerű halandó megszerezni? Pénzt és boldogulást azt nem, hiszen mindenüket elvesztik előbb-utóbb, akik erre adják a fejüket. Talán ez egy olyan cselekvés, amire vágyunk, mert a filmek világát hozzák közel hozzánk. Hol tudnánk ugyanis Luke Skywalker, Han Solo vagy a többi fantasztikus hős példája szerint csillogó-villogó, űrbéli hangokat kiadó pult előtt ülve, gombokat nyomogatva, monitorokon az eseményeket követve, bálványozott hőseinkhez hasonlóvá válni, ha nem egy csillogó-villogó, űrbéli hangokat kiadó pult előtt ülve, gombokat nyomogatva?
A fantasztikus filmek megteremtették azt az álomvilágot, amiben élni szeretnénk. Ahol következmények nélkül szájon vághatjuk a pofátlan alakokat, akiket most elviselünk, mert egyrészt erősebbek, másrészt megbüntetnének, ha kezet emelnénk rájuk. Ahol a felénk forduló fegyverek sosem találnak el, és bármilyen nagy zűrbe keveredünk is, mindenből győztesként jövünk ki.
Ez kell a nyomorult dolgozónak! Amikor beülünk a játékterem sötét zugába, azt hisszük irányítjuk, ha csak néhány órára is, az álmainkat. Milyen rafinált dolog. Milyen jól kitalált rendszer. Pénzt adunk a moziért. Pénzt adunk azért, hogy mindenünket elveszítsük. Pénzt adunk ezek elengedhetetlen kiegészítőiért, az alkoholért, a cigarettáért, a pattogatott kukoricáért és sorolhatnám. Olyan dolgokért, amikre nincs is igazán szükségünk, csupán, mert kínálják, csak mert mások is ezt teszik, csak mert divat, megtesszük, megvesszük, megesszük.

Nem engedett ez a világ. A feleségem beszélt, én nem hallottam, de rutinból tudtam beleegyezően bólogatni minden szavára, sőt a megfelelő válaszokat is ki tudtam mondani a megfelelő pillanatban. Néhányszor volt csak olyan eset, hogy nem odaillő válasz jött ki a számon, de mindig kielégítő magyarázattal tudtam szolgálni. Észrevétlenül fogyasztotta az életemet, minden területen, ez a métely.

Végül már annyira nem volt pénz, hogy benzinre sem jutott. Eldöntöttem, hogy eladom az autót. Egy hét alatt elment. Újabb feladat volt megmagyarázni, hogy a néhány hónapja még félmilliós kocsi most miért ér csak háromszázezret. Valami hihetetlen tehetségre tettem szert ez időre, mert ez is sikerült.

Néhány apró részletet befizettem, hogy a bankárok egy ideig csendben legyenek. Feleségem, látva, hogy nem oldódott meg semmi, javasolta, hogy adjuk el a lakásunkat, szerezzünk egy olcsó kis házat, fizessünk ki, amit csak tudunk. Keressek munkát, kezdjek el tisztességesen dolgozni, és tegyem rendbe, amit elrontottam.

Megegyeztünk.

A lakást eladtuk. Az OTP tartozásokat rendeztük. Vettünk egy olcsó kis házat, kerttel. Csak a rokon segítségével felvett hitel maradt és a haveroktól időközben felvett ezrek, ami összeadva elég nagy összeget tett ki. Ezekről a kölcsönökről még hosszú ideig nem tudtam beszélni.

Az életem meghatározó magatartása továbbra is a hazugság maradt.

A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 4. részt holnap teszem fel.)