Fény az alagút végén (1. rész)

„Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Népstadion állomás következik.” A géphang recsegve szól. Sikerül mindegyikünknek beszállni az öreg metrószerelvénybe. Nagylányomat gyorsan eligazítom, hogy kapaszkodjon, nehogy elessen a hirtelen indítástól. Tami az Anyuval helyet talál a szemben lévő padon, a kicsi pedig békésen, megelégedetten tekintget a kocsiból a föléje tornyosuló felnőttekre.

Körülnézek.

Fáradt arcok, elgyötört tekintetek körülöttem. Kilógunk a társaságból. Mind az öten mosolygunk. Nézem a minket vizsgálgató szempárokat és kérdéseket, csodálkozást látok bennük.

A velünk szemben ülő asszony – mellette kisfia – rátekint az öt hónapos Sárára, elmosolyodik. Érdekes, bárki néz is rá legkisebb lányomra, a belőle áradó derű és kedvesség mosolyra készteti a különben szigorú tekintetű embereket is. Nem közönséges gyermek, az biztos. Öt kiló harminccal jött a világra, teljesen természetes módon. Mindössze huszonöt perc alatt lezajlott a szülés. Az imént még mosolygó nőnek ismét szokásos szomorú ábrázatát látom. Miért szomorkodik vajon? Egészségesnek tűnik, gyermeke az oldalán. Mi oka a bánatra? Ezen töröm a fejemet, miközben válaszolok nagylányom egyik kedves kérdésére, és megelégedetten nézek feleségemre, aki ugyanezt teszi. Neki is éppen felelnie kell a középső faggatására, közben az öröm, a boldogság, a megelégedettség sugárzik szemeiből felém. Örülünk. Élünk, körbe vagyunk véve gyermekzsivajjal, kérdésekkel, feladatokkal.

Miért szomorkodik ez a nő?

Körbetekintek: a többiek is mind lehorgasztott fejjel, szomorúan üldögélnek, várva, hogy a szerelvény célba érjen, és végre leszálljanak.

Próbálom megfejteni a tekintetükből áradó kérdéseket, csodálkozást.

Némelyik mintha azt kérdezné a szemével, hogy honnan van bátorságunk ebben a világban három gyermeket vállalni. „Na jó van bátorságotok, de mitől tudtok ekkora teher mellett mosolyogni, örülni?” - mered ránk őszinte kíváncsisággal az egyik. Egy másik szempár azt mondja dühösen: „ezek nem normálisak!” A mellettem lévő ülésről egy férfi – ezt később feleségemtől tudom meg – csodálattal, meredten bámul rám kitartóan. Mi bennünk a különleges? Nem néztek volna ránk így néhány éve. Belesimultunk mi is akkor ebbe a szomorkodó, gyászoló, szenvedő világba. Még csak egy gyermekünk volt. Egyáltalán nem voltunk megelégedve az életünkkel. Úgy gondoltuk, hogy mi az a nemzedék vagyunk, akikkel nem történik semmi. Az elődeink a szocializmus elnyomásában ellenforradalmat csinálhattak, lázadhattak a hatalom ellen. Mi ennek csak az utószeleit érezhettük.

Rendszerváltás volt. Gondoltuk, hogy most majd történik valami. Nem történt. Ugyanúgy, ugyanolyan „éppenelég” pénzért kellett dolgozni. Nem lett egyik pillanatról a másikra sokszobás, úszómedencés, légkondis lakásunk. Nem állt a garázsban a nagy, kényelmes, új nyugati autó. Nem mehettünk a tengerpartra nyaralni. Az áhított nyugat nem ért ide. Vagy mégis?

Egy nap munkából hazafelé menet betértem – mint rendesen, minden nap – a sarki csehóba.

Nem voltam alkoholista, hiszen voltak olyanok, akik nálam sokkal rendszeresebben, sokkal többet ittak, akiket én is részeges disznóknak tartottam. Nem voltam alkoholista, de nem éreztem magamat jól, ha egy nap le nem gurítottam néhány sört. Úgy gondoltam, sokakkal együtt, hogy ez megjár, hiszen becsületesen eltöltöttem az időt a munkahelyemen. A megszokott füstös falak közt, az alkohol- és nikotinszagú teremben, a törzsközönség gyűrűjében megláttam valami újat. A falra szerelt, színesen villogó, pörgő muzsikáló szerkezet vonta magára a figyelmemet. Mintha láttam volna már ilyet, valamelyik filmben.

Mégis ideért a nyugat!

Közelebb húzódtam. Az új csoda előtt egy férfi a gombokat nyomogatva figyelte a tárcsák forgását. A bohócfejeket, gyümölcsöket ábrázoló képek megálltak egymás mellett. Emberünk nagy örömmel felkiáltott, megnyomott egy gombot és néhány pénzérme pottyant a szerkezet alján levő fémtálcába. A férfi nyert! Kivette a nyereményét és a pulthoz ment, néhány barátját itallal kínálva. Boldogság, öröm, irigység és a szokásos nagytudás töltötte meg a termet. A cigarettafüsttel, pálinkaszaggal, a munkásruhákból áradó olaj és üzemi koszszaggal ez egy olyan különleges elegyet alkotott, ami elbódította és valamilyen hamis reménnyel uralta le a kilátást kereső embereket. Ebbe a légkörbe minden belefért. Az egyik nagyhangú rögtön kommunista programbeszédbe kezdett, miszerint „ez egy kapitalista módszer az emberek kifosztására (volt valami igaza), és csak a verejtékes munkával megkeresett, a társadalmat építő, és így tovább, és így tovább magatartás, szakszervezet, bla-bla…” Mások úgy gondolták, hogy egyszer-egyszer megengedheti magának a szegény melós, hogy ilyen szórakozást űzzön. Volt, aki irigyen szemlélte a történteket, és hangot adott felháborodásának, mely szerint „már a kezében szorongatta a húszast, és ha ez az erőszakos alak nem löki félre, most ő örvendezhetne a nyereménynek”.

Mégis megtörtént a rendszerváltás. Mégis eljött az a világ, amit eddig csak a tévében láthattunk, Amerikáról szóló filmekben. Eljött végre a kisemberek ideje is. Nem kell mást tennünk, mint minden nap idejönni Fortuna oltárához, és áldozatunkat leróni, majd a megérdemelt nyereménnyel távozni. Most „megértettem” végre, hogy mitől tudnak a német turisták Mercédeszekkel járni. Erre valók tehát a kaszinók. Az emberek ott sokszorozzák meg munkájuk csekélyke hozományát. Vártam kicsit, hogy az előbbi sértett, irigy hozzászóló él-e most a kínálkozó lehetőséggel és a már markában szorongatott érmét bedobja-e a gépbe. Miután nem mozdult – vállalva, hogy hamarosan esetleg engem érnek vádló szavai – elővettem a húszasaimat és a szabaddá vált szerkezethez léptem. Fogalmam nem volt róla, hogy hogyan működik, de éreztem, itt a nagy lehetőség. A pénzt a gépbe dobtam. A forgás megindult. Akkor nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel ráléptem egy hosszú, keserves útra, amiről nehezen fogok majd letérni. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel magától beköltözött az életembe a hazugság, a fájdalom, a bánat, a leépülés, a nincstelenség, az elmúlás. Három bohóc vigyorgott rám, győzelmi harsona zendült, a gép kegyetlenül villogott, én pedig nem tudtam mi történt. A mellettem állók a vállamat kezdték veregetni, és tömény alkoholszagot lehelve üvöltöttek: „Megnyerted a főnyereményt!” Tanácstalanul kérdeztem, hogy mit kell tennem. Ráböktek egy gombra: ezt nyomd meg! Megnyomtam. Pénzfolyam indult a gép belsejéből, és csilingelt, csörgött, zörgött a fémtálcában. Tél volt. A fejemről levettem a bundasapkát és remegő kezekkel beleszedegettem a temérdek pénzt. A tétnek éppen a százszorosát kaptam meg. „Mindenki az én vendégem”, kiáltottam és a csapos már töltötte is a győzelmi féldeciket.

Más ember lettem.

Mindenki engem ünnepelt. Persze az okosok most is elmondták különböző véleményeiket. Egyik fülembe a verejtékkel megkeresett, tisztességes, szocialista fizetés harsogott, a másikba az irigykedő, „bezzeg, ha én”. Hirtelen rengeteg barátom lett. Olyan emberek, akiket előtte nem is ismertem, olyanok, akik társaságából, ha lehetett, kimaradtam, mert törött végtagok és vérző orrok jelezték útjaikat, most kezemet szorongatva bizonygatták, hogy mindig nagy tisztelettel néztek rám. Jólesett, bár valahol mélyen éreztem, hogy hazugság, amit mondanak, de ebbe az amúgy is, aljától a tetejéig hazug létbe belefértek ezek a mondatok. Hagytam, hadd ünnepeljenek. Kényelmesen, hátradőlve, zsebemben a biztonságot adó, néhány ezernyi nyereménnyel, az asztalon tele poharak, bontatlan doboz cigaretta, az éppen megkezdett mellett. Nem ez-e az ember célja? Gondtalan élet. Na jó, dolgozni kell. De minek megszakadni. Néhány gombnyomással – íme itt a példa – megbecsült, szeretett, rajongott emberré válhattam. Az este véget ért. A kocsmát bezárták.

Egyedül, részegen baktattam haza. A söntés dicsősége köddé foszlott. Az ajtó előtt nem várt rám limuzin, a saját kocsim sem állt a parkolóban szerencsére, mert nem voltam abban az állapotban, hogy volán mögé üljek. Az utca kihalt, sötét, csendes. A fejemben azonban élénken kergették egymást a bódult gondolatok. Nagy ház, úszómedence a kertben, viszki, márkás cigik, házi mozi, hifi cucc, két kocsi, videokamera, tengerparti nyaralások, irigy rokonok és szomszédok. Részeg, bódult álmodozáskoktél forgott bennem. Későn értem haza. Otthon a valóság fogadott. Aggódó és – tegyem hozzá jogosan – haragos feleség. Persze, mint mindig, jóízű, kihűlt vacsora az asztalon. „Hol van mindez ahhoz, ami ezután fog történni velünk?” – gondoltam, és a rosszalló kérdésre feleletként az asztalra borítottam a nyeremény maradékát. Elmondtam a történetet. Nem egészen értettem, hogy miért nem örvendezik ugyanúgy a párom, mint én.

Másnap fejfájással ébredtem.


A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 2. részt holnap teszem fel.)