Fény az alagút végén (5. rész)

A zebra túloldalán pirosan világít a lámpa. Emberek tömegei mégis a másik oldal felé tartanak, és onnan is árad a tömeg errefelé.

Lányaimat vissza kell rántani, mert a sokasággal együtt mennének át az úton. Felhívom a figyelmüket a tilos jelzésre. Értetlenkedve kérdezik, hogy akkor a sok bácsi és néni miért megy át? Csak annyit tudok felelni nekik, hogy a mi szempontunkból az, hogy ők átmennek vagy sem egyáltalán nem érdekes. A mi életünk védelmében, mi nem megyünk át a piroson.

A busz egy perc múlva indul. Jó ez a járat. Nem áll meg sehol, egyenesen Rákoskeresztúrra hajt.

Szép ez az új buszvégállomás is. A megálló tábla alatt digitális kijelző jelzi, hogy mikor indul a busz. Az lesz csak az érdekes, ha most is a megadott indulási időben indulunk, mert busz még nem áll itt. Annál több utazni vágyó ember. Egyre nagyobb a tömeg. Leányaim a le- felszálló repülőket nézegetik. Legalább egy repülő leszállhatna, mennénk azzal. Végre jön egy kocsi. Leányaim ügyesek, gyorsak. Felugranak, és helyet biztosítanak az egész családnak, babakocsistól. Minden talpalatnyi hely elkel, tömeg van.

Egyedül voltam. Bérautó nincs. Kilátás nincs. A lehetőségeim végére értem. Sírni tudtam volna. Kavarogtak a fejemben a gondolatok: „hiába minden! Körülbelül kétmillió forint az adóságunk, amit hamarosan keresni fognak rajtunk. Nem tudom ezt soha előkeríteni.” Nem volt semmi ötletem. Nem volt semmi pénzem. Nem volt tanácsadóm. Voltak haragosaim, kölcsönzőim, sajnálkozó rokonaim. Eltelt a nap a gondok között. Este a fürdőkádban eszembe jutott, hogy voltak, akik beszéltek nekem arról, hogy van Isten. Nem a templomiak voltak. Mások, akik őszintén beszéltek egy olyan istenről, aki változást hozott az életükbe. Hát nekem most változásra van szükségem. Nagy változásra. Ki kellene kerülnöm ebből a csapdából. De hol vannak most ezek az emberek? Hogyan lehetne beszélni velük? Akkor nem érdekelt a dumájuk, mert erősnek hittem magamat arra, hogy magam irányítsam az életemet. Gondoltam egyet: „Ha tényleg van Isten, kapcsolatba kell tudnom lépni vele, közvetítők nélkül. Felnéztem a plafonra, mert ott fönt sejtettem azt a láthatatlan személyt, akit meg akartam szólítani, és így szóltam: Ha tényleg van ott fönt valaki, akkor most mutasd meg magadat, és segíts nekem, mert én már nem tudok kitalálni semmit!” A dolgot lerendezettnek véltem, igaz, túl sok reményt nem fűztem hozzá.

Másnap ismét elmentem a bérautó ügyében, de nem jártam sikerrel. Autó nem volt, és nem is bíztattak azzal, hogy azon a napon lesz. Semmi dolgom nem volt ott tovább, mégis ott álltam kerek egy órán át, amíg egy autónak mindkét első lengéscsillapítóját kicserélték. Miután végeztek a szerelők, megfordultam és ballagtam hazafelé. Félúton járhattam, amikor nagy lendülettel megállt mellettem egy autó, a jobboldali ajtó kivágódott, és a baloldalról áthajolva vidáman köszönt rám a kocsi vezetője, régen látott barátom, akinek annak idején a tehénkörmölő brigádjába beálltam. Hívott, hogy ha van időm, menjek el hozzájuk egy kávéra. Volt időm. Imre megfőzte a kávét és örömmel tette elém a csészét, közben faggatott, hogy megy a sorom? Elmondtam a szomorú helyzetet, hogy várnak a nagy üzletek, de nem tudok elmenni, nincs autó. Barátom akkor éppen fagylaltárusítással foglalkozott. Az elkészített finomságot az autó mögé kapcsolt utánfutón egy jéggel telt pultba tette, és végigjárva a környékbeli falvakat, kolompnyi csengőjét vidáman rázva árulta a hideg csemegét felnőttnek, gyereknek. Annak a hétnek az időjárása nem kedvezett az üzletnek, hideg volt és folyton csöpörgött, de legalábbis lógott az eső lába. Szeptember eleje volt, az időjósok sem ígértek jobb időt.

„ A szezonnak vége, ha tetszik, ha nem, valami elfoglaltságot, munkát találnom kell jövő tavaszig” – gondolkodott hangosan az egykori tehénpedikűrös, és elmondta, hogy néhány munkatársamtól már érdeklődött, hogy hogyan megy ez a meló, és ha már ilyen szépen összejöttünk, és fagyizni sem lehet, eljönne velem, és megnézné a dolgot. Megörültem nagyon, és hívtam, jöjjön nyugodtan. Összeszedte a holmiját, felhívta a feleségét a munkahelyén és elmondta, hogy velem jön erre a három napra. Mialatt készülődött, beszélgettünk a múltról meg mindenről. Feltűnt, hogy szépen, választékosan beszél, sőt rám-rám szólt, hogy ne káromkodjak. „Miért beszélsz ilyen ocsmány módon?” – kérdezte. Csodálkoztam. A tehénistállóban ő sem válogatott a kifejezések között. Biztosan az otthonukban nem beszélnek csúnyán – gondoltam, hiszen otthon én is visszafogom a számat, de most nincs itt rajtunk kívül senki. Végül beültünk Imre kocsijába és elindultunk hozzánk, hogy én is magamhoz vegyem személyes holmijaimat, és a munkához szükséges iratokat. Feleségem nagyon megrémült, amikor megtudta, hogy mire készülünk. Eszébe jutottak a régi idők, és úgy gondolta, semmi jó nem fog kisülni abból, ha mi ketten megyünk. Nyugtatgattam, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy elmenjek azokra a helyekre, ahol várnak rám. Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra.

Autóba ültünk és elindultunk. Örültem, hogy ismét lehetőségem van a munkára és a reményem újra megvolt arra, hogy jó keresettel térhetek haza. „Jó lenne legalább tízezer forintot hazavinni pénteken!” – tűnődtem. A hónap végén várt ránk feleségem húgának az esküvője. Nem volt egy valamire való ruhánk, amiben megjelenhettünk volna. Nem volt pénzünk nászajándékra. Ráadásul násznagynak hívtak, és az köztudottan pénzigényes tisztség. Éppen el akartam kezdeni Imivel megismertetni a riasztók részeit, hogy egyrészt fogalma legyen róla, másrészt ezzel is gyorsabban múljon az idő, amikor megszólalt. Arról beszélt, hogy valami csodálatos dolog történt az életében. Biztosítottam róla, hogy velem is történt néhány csodálatos dolog. Erre ő azt mondta, hogy velem ellentétben ő ismeri a csoda forrását is. Kíváncsiságomat kielégítve egy olyan nevet ejtett ki a száján, amit éppen tőle nem vártam. Azt mondta, hogy megismerkedett Jézussal. Azt mondta, hogy megtért.

Megdöbbentem. Én éppen el akarom magyarázni neki, hogy hogyan kell üzletet kötni, hogy mi az infra, hogy hány decibellel üvölt egy kültéri sziréna, szóval, hogy hogyan lehet boldogulni, mikor ő jön ezzel a vallásos szöveggel. Kicsit közelebb húzódtam a jobb oldali ajtóhoz, és sajnálkozva mértem végig barátomat, aki vallási fanatikus lett. Pedig de jó ember volt.

„ Na mindegy” – gondoltam – „csak vigyen engem oda, ahová mennünk kell”. Mondtam neki, hogy felőlem ő azt tesz, amit akar, csak engem hagyjon ki ebből, mert én ismerem jól a papokat, és a vallást, hiszen volt énnekem esküvőm is templomban. Az egész buli semmit nem segített az életemen, pedig fizettem rendesen az egyházi adót is. Még egy fakeresztet is kaptam a paptól ajándékba, rajta egy megkínzott, halott ember szobrával. Az sem segített rajtam. Egy vastag könyvet is kaptam. Az a címe, hogy Újszövetség. El is kezdtem olvasni, de hamar letettem, mert egy szót nem értettem belőle, azt nem nekem írták.

Azt mondta, hogy ő nem vallásról és nem papokról, főleg nem bálványokról beszél, ha nem vettem volna észre. Nem is felekezetekről, hanem magáról a Megváltóról, aki él és cselekszik az ő életében. Jézusról beszélt, aki szerinte meghalt az emberek bűneiért és feltámadot a halálból és örök életet ad annak, aki elfogadja a megváltását. Azt is mondta, hogy a betű megöl, a szellem az, ami megelevenít. Tudtam mindig, hogy értelmes gyerek ez az Imi, de nem gondoltam, hogy valaha is prédikátor lesz. Nagyon higgadtan, minden indulat nélkül beszélt nekem a Mennyről, Istenről, Jézusról, angyalokról, sátánról, démonokról. Úgy, mint ahogyan az ember azokról beszél, amiket személyesen megtapasztalt. Úgy beszélt ezekről a személyekről, mint akiket kitűnően ismer, és részesei az életének. Ráadásként az én barátom, most szerényen hozzátette, hogy amiről beszél, azt nem ő találta ki, nem az ő okossága, nem is a saját erejéből jött erre rá. Azt mondta, hogy amit nekem mond az mind Isten Igéje. És ez a teljes igazság. Anélkül, hogy a riasztókról egyetlen tudnivalót átadhattam volna, érkeztünk meg az első ügyfélhez.

A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 6. részt holnap teszem fel.)