Fény az alagút végén (7., befejező rész)

A megbeszélt időben megszólalt az utcáról a jól ismert duda. Izgatottan és várakozással telve, indultunk a helybeli iskolához.


Az istentiszteletet egy tanteremben tartották. Mikor odaértünk, már gyülekeztek a hívők. Voltak köztük ismerősök is. Mindannyian nagyon kedvesen és láthatóan örömmel üdvözöltek minket. Ilyet én előtte nem tapasztaltam. Bármilyen új társaságba kerültem eddig, mindig azt éreztem, hogy a régiek nézésükkel, kérdéseikkel kóstolgatnak, méregetnek. Itt ilyen nem volt. A bemutatkozást követően valamennyien biztosítottak róla, hogy a legjobb helyre jöttünk. Aztán egyáltalán nem úgy, hogy mi kimaradjunk ebből, az elmúlt hétvége élményeit kezdték közösen feleleveníteni. Kérdeztem az Imitől, hogy ki a vezető? Ő kicsit később, a szomszéd városból érkezik – kaptam meg a tájékoztatást. Addig is megkértek, hogy segítsek a padokat a terem szélére hordani, és a székeket két oszlopba szellősen elhelyeztük a terem közepén. Jót nevettek, amikor megkérdeztem, hogy talán az egyik sorban ülnek a nők, a másikban a férfiak? Mondták, hogy nyugodtan üljek a feleségem mellé, mert amit Isten összekötött, azt ember nem választhatja szét. Biztosan jó humor volt, mert ismét jót kacagtak. Leültünk. Imre és a párja mellénk.


Érdekes, semmire sem hasonlító volt a légkör. Mintha egy szigeten lettünk volna. Várakozás, izgalom töltötte be a kis termet. Összesen húszan lehettünk. Fiatalok zömmel, de néhány idősebb is. Voltak gyerekek is, de őket szüleik a szomszédos terembe vitték, ahol fiatal hölgyek, a gyülekezet tagjai vigyáztak rájuk, hogy szüleik zavartalanul vehessenek részt az összejövetelen. Ez tetszett nagyon.


Megjött a vezető. Egy fiatal srác, vállán gitárral, mosolyogva jött a terembe. A bent ülők üdvözölték. Imre bemutatott minket is neki. Kedvesen üdvözölt és kívánta, hogy érezzük jól magunkat. Kicsit kételkedtem benne, hogy ez a vékony fiú valami új és jó dolgot tud majd mondani nekünk, de már nem volt visszaút, ott voltunk. Tamás – mert így hívták a prédikátort – bejelentette, hogy elkezdődik az istentisztelet. Mindenkit köszöntött. Leszögezte, hogy nem egy művészeti produkció fog következni, hanem Isten Igéjének a megcselekvése, mely úgy rendelkezik, hogy az Urat dicsérni kell, mert méltó a dicséretre. Kezét az ég felé emelte és imádkozni kezdett. Az ima formája ismerős volt. Valahogyan így szokott Imre is reggelente imádkozni. Körülnéztem. A mosolygó arcokon csukott szemeket láttam, magasba emelt kezekkel álltak a hívők. Halk mormogás, számomra érthetetlen szavak jelezték, hogy ők is pásztorukkal tartanak az imában. Kicsit szégyenkeztem, hogy vendégként kilesem titkukat, de jelenlétünk láthatólag nem zavarta őket. Az ima hangos és egyöntetű ámennel zárult.


Tamás gitározni kezdett és egymás után felcsendültek a nekem már ismerős dallamok. Megkaptuk az énekes könyvet és az útmutatást, hogy hogyan a legegyszerűbb megtalálni az éppen énekelt dal szövegét. Egy ideig követtük is a könyvecskéből az énekeket, de egyszer csak ez nem volt fontos többé. Vasmarokkal szorítottam feleségem kezét. Nem tudtam, mi történt. Egy hatalmas erő szállt ránk. Páromat rázta a sírás, és én is a könnyeimmel küszködtem. Egy eddig soha nem érzett erő járt át, és éreztem, hogy az egész termet betölti a jelenlétével egy hatalmas személy, aki, ha akarna, azonnal megsemmisíthetne, de e helyett egy csodálatos nyugalom, egy vigasztalás járt át. Igazán nem tudom, hogy mi történt még, csak azt, hogy egyszer vége lett az éneklésnek és mindenki leült.


Tamás beszélni kezdett. Rendkívül érdekes volt, amiket mondott. Úgy tűnt, hogy az előttünk ülők félre húzódtak a szavak útjából, és amit mondott, minden kizárólag hozzánk szólt. Ezt később az ott levők cáfolták, szerintük mindenkihez szóltak a szavak. Én mindenesetre nem érzékeltem, hogy másnak is érdekes lenne a prédikáció. Jézusról hallottunk új dolgokat. Megtudtuk, hogy miértünk is meghalt. A mi bűneinket is felvitte a keresztre. Szembesülhettünk azzal, hogy amiben eddig éltünk, a sátán elnyomása volt az életünkben, de lehetőségünk van megtérni, és teljesen hátat fordítani a múltnak. Azt mondták a szavak ennek a fiúnak a szájából – akiről később kiderült, hogy ugyanúgy két kislány apukája, mint én – hogy Jézus áldozata lehetővé teszi számunkra, hogy azt a lidércnyomást, amit a halál gondolata jelentett eddig, egyszer és mindenkorra elfelejtsük. Azt mondták a szavak, hogy nem kell többé a szerencsejátékon, a hazugságon törni a fejemet, mert az örökkévalóhoz tartozhatom, ha akarom ezt. Ugyanúgy tudtam, hogy most az igazat, magát az Igazságot hallom, mint, ahogyan tisztában voltam azzal, hogy az eddigi életem tömény hazugság volt. Tudtam, hogy aki szól hozzám, nem ez a kedves fiatalember, hanem az Ige, Jézus Krisztus, a Megváltó. Ha reggelig tartott volna ez az alkalom, az sem lett volna már baj.


De vége lett egyszer. Még néhány vidám éneket elénekeltek, imádkoztak és mindenki szedelőzködni kezdett. Kifelé menet Tamás megkérdezte, hogyan éreztük magunkat. Mondtuk, hogy nagyon örülünk, hogy köztük lehettünk. A kérdésre, hogy a szomszéd város nagy gyülekezetébe is elmegyünk-e, természetesen igen volt a válasz.


Nem tudtuk, hogy mi történt velünk. Beszélni sem igazán tudtunk róla. Azt sem tudom, hogy mennyit aludhattam azon az éjszakán. Egyre csak az járt a fejemben, hogy megismertem egy olyan hatalmas személyt, aki el tudja érni az életemben azt, amit én semmilyen igyekezettel nem voltam képes. Tudtam, hogy ezen az estén ígéretet kaptam magától a Teremtőtől, hogy megment engem és a családomat az örökkévalóságnak.


Másnap valami dolgom volt a városban. Kerékpárral mentem, és egyre csak énekeltem: „Eljön az Úr az ég felhőin át. Minden szem meglátja a Királyt.” Eddig emlékeztem a szövegre, a többit laláztam. Én, aki a gondoktól eddig szólni nem tudtam, akinek a fejem fájt minden magamból kigyötört szótól, most hangosan énekeltem, kerékpározás közben. Ha a pedállal az időt lehetett volna hajtani, bizony előretekertem volna a vasárnap estére. A fejem fölött ugyanúgy ott volt a rengeteg adósság, de mégis szabad voltam. Tudtam, hogy a következő alkalomkor, ha lehet, elfogadom Krisztus kinyújtott kezét, és Ő mindent megváltoztat az életemben.


Vasárnap is Imréék vittek minket. Elcsodálkoztam a sokadalmon, akik megérkezésünkkor már arra vártak, hogy bemehessenek a vállalati színházterembe. Mint két nappal ezelőtt, most is kedvesen üdvözöltek olyanok is ,akiket még soha nem láttunk. Áldjon meg az Úr! – mondták nekünk, és nem haragudtak, amiért nekünk csak egy suta, halk köszöntésre tellett. Végre bemehettünk. A terembe zúduló emberek igyekeztek maguknak minél jobb helyet biztosítani. A falak mellett fából készült székeket helyeztek el. Hamarosan azokat is elfoglalták az egyre csak érkező vidám emberek. A színpadon technikusok dolgoztak. Dobfelszerelés került az egyik sarokba. Gitárokat, trombitákat, szintetizátort láttam. A sorok között keverőpult, hangfalak. Csak nem koncert lesz?


Éppen zavartan válaszoltunk a mellettünk ülők kedves kérdéseire, amikor a hangfalakból meghallottuk a pénteki prédikátor hangját. Bizony, Tamás kérte az egybegyűlteket, hogy foglaljanak helyet, mert elkezdődik az istentisztelet. Mondott még valamit megjelent könyvekről, soron következő konferenciáról, és egyéb tudnivalókról. Ezután imádkoztak.


Irígyen szemléltem a körülöttem állókat, akik mint „beavatottak” beszéltek azon a furcsa, idegen nyelven, míg a színpadon álló imádkozott. Az ima után a pódium megtelt zenészekkel és énekesekkel, és a tömeg dicsérni kezdte az Urat. A pénteki énekek, néhány ismeretlennel kiegészítve, nagyok profi zenekari kísérettel és kórussal szólaltak meg. Az érintés már ismerős volt. Úgy látszik, mindegy, hogy egy gitár, vagy egy egész zenekar kíséri ezeket a dalokat, akit megszólítunk velük, meghallja és válaszol rá.


A dicséret után szakállas férfi vette kezébe a mikrofont. Olyan szerkezet volt, aminek nincsen zsinórja. Én még csak tévében láttam addig ilyet. Lazán járt-kelt a színpad előtti téren, és mintha azt folytatta volna, amit pénteken Tamás abbahagyott. Érdeklődve hallgattuk, és vártuk a pillanatot, amikor felszólítanak a megtérésre. Nem kellett sokáig várni. A mondat így kezdődött: „Azokhoz szólok most…”, Imre rám nézett, tudtam, hogy mi következik. Bár előtte volt bennem egy kis drukk, akkorra ez eltűnt. Kézen ragadtam feleségemet, és elsőként értünk a színpad elé. Talán futottunk is. A felhívást a pásztor még nem is igazán tudta végigmondani, mikor mi már ott álltunk előtte. Azt mondta, hogy még énekeljünk el egy dalt, hogy azok is bátorságot tudjanak meríteni, akik még a helyükön küzdenek.


De jó volt. Ott álltunk és szólt a dal: „Jöjj, térj meg Jézushoz!” Mi ott voltunk, és tudom, hogy az Úr is ott volt. Hogyan lehetne hozzá térni, ha nem lenne ott? Ma már tudom, hogy csupán az ígéretét tartotta be aznap is. Eljött oda, ahol ketten, vagy hárman az Ő nevében egybegyűltek. Többen álltak még ezután mellénk.


Mondjátok utánam! – hallottuk. Kéz a kézben – már eltűnt a görcsös szorítás – csukott szemmel mondtuk a pásztor után:


Mennyei Atyám!


Az Úr Jézus Krisztus nevében jövök ma eléd. Uram! Én bűnös ember vagyok. Kérlek téged Istenem, hogy vedd el tőlem ezeket a bűnöket. Én hiszem, hogy Jézus Krisztus meghalt az én bűneimért is. Hiszem, hogy a harmadik napon feltámadott, felment a Mennybe és ma is él. Jézus! Köszönöm, hogy meghaltál értem. Kérlek téged, jöjj, és költözz az én szívembe! Kérlek téged, moss meg engem, tisztíts meg engem minden gonosz dologtól! Én átadom az életemet Neked. Rálépek a Te utadra, Atyám, és kérlek, tarts meg engem. Köszönöm az üdvösséget, köszönöm az örök életet.


Jézus nevében. Ámen!


A tömeg velünk mondta, és az ámen már zúgott, és tudtam, hogy a Mennyben is hallják. Valóságosan éreztem, hogy ettől a pillanattól egy másik dimenzióba léptem. Tudtam, hogy visszataláltam oda, ahol a Teremtő akarata szerint a helyem volt mindig is. Visszakaptam a mennyei állampolgárságot. Taps köszöntött ezután minket, majd mosolygó emberek léptek hozzánk, azt mondták, hogy presbiterek, és megáldottak minket. A zenekar vidám dalokat játszott, a gyülekezet pedig mulatott. Táncoltak és énekeltek.


Újjászülettünk!


A helyünkre érve Imre és a párja megöleltek és ezt mondták: „Köszöntünk benneteket itthon!” És valóban, tudtuk, hogy megérkeztünk.


Megérkeztünk.


A busz megáll. Leszállunk. Rákoskeresztúr Városközpont. Itt lakunk most. Innen néhány perc séta.


Az elmúlt öt évben sok minden történt. Szépen sorban eltűntek a kötelékek az életünkből. Eltűntek az adósságok. Ma nem kell attól rettegni, hogy mikor érkezik olyan levél, ami azonnali végrehajtásról, vagy fizetési felszólításról szól. Megszűnt a szerencsejáték. És nem is úgy, mint az elvonókúrán részt vett betegek esetében például az alkoholfüggőség. Én bátran bemegyek olyan helyekre is, ahol játéktermek, nyerőgépek állnak. Már nincs hatalma ennek a mocskos szellemnek rajtam, mert akit a szívembe fogadtam, sokkal nagyobb nála.


Nem dohányzom, csak nagyon ritkán iszom alkoholt.


Mi már hazaértünk.


Az ajtó ma még nyitva van. Mindenki beléphet rajta, aki rájön, hogy a keresése eddig kudarcot vallott. Mindenki bejöhet, aki észreveszi, hogy a világ által kínált megoldások időlegesek és céljuk nem az örök élet, hanem éppen az elmúlás legalizálása.


Ebbe a hatalmas, örök otthonba bejöhet a szomorú asszony a metróról, a kisfiával és a férjével együtt. Van hely itt a gyűlölködő, bosszankodó, csodálkozó embereknek. A bányászok, a tehenek körmeit levágó emberek, valamikori ivócimborák is örök életet nyerhetnek. Akik eddig a templomokban keresték az Istent, itt megtalálhatják. Ez az ország várja a boldogulást csaló pilótajátékokban kereső cégvezetőket. Jöhetnek a megoldásokat kereső politikusok, kormánytisztviselők, még a miniszterelnök is.


Mindannyian Isten teremtményei vagyunk.


Mindannyian tékozló fiak voltunk.


És te, aki most a nyomorból, úgy kiáltasz, mint én annak idején a fürdőkádból, mert kiutat keresel, hidd el, hogy a kiáltásodat meghallotta az Atya. A megoldás öröktől fogva kész van a te számodra is. Hazajöhetsz az Atya házához és Ő fel fog téged öltöztetni szép, új ruhákba, gyűrűt húz az ujjaidra, és leültet a gazdagon megterített asztala mellé. Hazatérésed örömére lakomát fog rendezni.


Engem a barátom sokszor, több alkalommal egymás után hívott, kitartóan, míg végül bejöttem a nyitott ajtón.


Én most megteszem ezt veled, kitartóan foglak hívni: Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj! Jöjj!…


A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!