Ez az asszony éppen olyan szomorúan néz, mint az én feleségem néhány hónappal a „nyereményeső” után. Talán az ő férje is valami hasonló hülyeségre adta a fejét?
Miért tesz az ember ilyen meggondolatlanságokat? Miért járnak a férfiak a kocsmákba? Miért mennek a fiatalok a diszkókba? Miért válnak el az emberek? Miért fizetnek hatalmas pénzeket a halálért, a drogért? Mit keresnek? Én miért tettem?
Mert az életem, a sorsom, a jövőm be volt határolva. Mert a filmeken mást láttam. Mert ki akartam törni. Mert, amit a munkán keresztül nem láttam elérhetőnek – tudniillik a gazdagságot –, azt ez az „egyszerű” dolog ábrándjaim csalfa egére vetítette. Mert egy életünk van! Mert féltem a haláltól. Igazságtalannak tartottam, és nem tudtam beletörődni – pedig megszületésemtől kezdve verték a fejembe rendesen –, hogy a születésemmel egyetlen dolog vált biztossá, a halálom. Minden módon próbálták velem elfogadtatni, hogy eljön egy nap, amikortól nem lesz tovább. Amikor elmúlok, és csak emlék maradok néhány évig. Igazságtalannak tartottam, hogy amikor engem élettelenül a földbe tesznek majd, akkor a többiek vidáman élnek tovább. Ez olyan mocskos dolog, mint ha én a leányaimnak hazavitt csokikat a kezükbe adnám, és miután kiörvendezték magukat azon, hogy kaptak, szépen elvenném tőlük, és a szemük láttára megenném.
Kínlódtam, szenvedtem, amikor ez az eszembe jutott. Nem hittem el, hogy így kell lennie. Kerestem valamit, ami más, ami jobbá, szebbé, könnyebbé tehetné az életünket. Mindenki keres. És mindenki talál is. Én a falon függő pénznyelőt találtam. Más meg mást. Az egyik a drogot, a másik a piát, a harmadik a paráznaságot.
Ennek a nőnek a férje mit talált? És a többiek mit találtak?
A feleségem nem volt boldog az új lehetőségtől. Én viszont fájó fejjel, de nagy izgalommal dolgoztam másnap és vártam a műszak végét nagyon. Szemeim előtt mesés aranyzuhatagok, bankókötegek lebegtek. Beosztottam a mennyei nyereményt. „Apámnak veszek egy szuper kocsit. Veszek neki egy kapálógépet is. Édesanyám mosogatógépet, új szobabútort kap, és befizetek nekik egy hosszú, külföldi utazásra. A húgaim is kapnak autót meg magnót és kazettákat. A sógornőmék is kapnak egy kocsit. Persze azután, miután az én vadonatúj, úszómedencés házam udvarán virít a Merci. Akkor majd nem néz ilyen gorombán rám életem párja! Tisztelni és becsülni fog mindenki, még az anyósom is. A tanácsaimat fogják kérni.
Valahonnan ismerős ez a szöveg.
Pedig tetőfedő sem vagyok, hegedülni sem tudok.
Ha igazán végiggondolom, a dolog igazi csodaszámba ment, mert egész nap kérdezgettek a melósok, hogy hogyan volt? Tényleg úgy folyt a sok pénz? És csak meg kellett nyomni? Háromezer? Na ne! Persze köztük is volt néhány, aki ferde szemmel nézett rám, na nem azért, mert ázsiaiak voltak, hanem mert ők amúgy mindenre ferde szemmel néztek. Ez volt az alapállásuk. Szerintük csak az lehet jó, amit hosszú évek alatt megtapasztaltak. A tradícióik, a családi hagyományaik, a vallásuk, amibe beleszülettek. Mondta is közülük egyik-másik, hogy a játékterem helyett a fiatalok inkább a templomba mennének. „Az kéne még csak nekünk” – gondoltam. Voltam én templomban. A feleségem családja vallásos. Katolikusok. Mikor még az esküvőt tervezgettük, egy kirándulás alkalmával a megyeszékhely hatalmas, négytornyú székesegyházát szerettük volna belülről látni. Az ajtó viszont be volt zárva, ezért a kevés betekintési lehetőségen, néhány ablakon keresztül voltunk kénytelenek nézelődni. Ha már nem engedték megnézni nekünk a város fölött uralkodó épületet belülről, legalább a helyszínhez méltó dolgokról beszélgettünk. Ott a hatalmas épület kapujában kérdezte meg jövendőbelim, hogy nem lenne-e ellenemre a templomi esküvő?
Rólam tudni kell, hogy én meggyőződéses materialista voltam. A szüleim párttagok, sőt apám párttitkár, édesanyám a Hazafias Népfront titkára, vagy elnöke volt. Jómagam KISZ titkárként, ifjúsági klubvezetőként, és a kommunista párt tagjaként jártam a mozgalom útján. Mindezek ellenére toleráns emberként természetesen nem utasítottam el a templomi ceremóniát. Tiszteletben tartom a vallásotokat - mondtam kedvesemnek.
Csecsemőként szüleim - a biztonság kedvéért - megkereszteltettek engem a pappal. Így névlegesen - erre az én beleegyezésemet soha senki nem kérte - én is a katolikus felekezethez tartoztam.
A szertartás megtartásához még néhány feltételt be kell töltenem, tudtuk meg a plébánostól, amikor ez ügyben felkerestük. Azokat a vallásos cselekedeteket, amiket a gyakorló katolikusok életük folyamán megtesznek, hogy aztán a dogmák szerint méltóvá váljanak a házasságra, én sem kerülhetem ki. A különbség csak annyi, hogy nekem lehetővé tették, hogy mindezt egy gyorstalpaló tanfolyam keretében, néhány nap alatt megtegyem.
Megtettem.
A békesség kedvéért, leendő feleségem családjának örömet szerezve ezzel.
Meg kellett hallgatnom egy templomi tisztviselő előadását. Ő leginkább egy horvátországi helyről beszélt, ahol nagy tömegek gyűltek össze akkoriban, valamilyen szellemi élmények kapcsán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, amit mondott, de körülbelül annyit jelentett, mint egy izgalmas sci-fi.
Aztán el kellett mennem egy misére, utána rögtön a gyóntató fülkében kellett elmondanom egy előre betanult szöveget. Persze elfelejtettem, és így a pap volt az, aki helyettem elmotyogta ezeket a mondatokat, majd azt mondta, mondjam, hogy ámen, és a dolog ezzel le van tudva.
Mondtam.
A következő misén is ott kellett maradnom, hogy a végén megtörténjen az első áldozás is. Ez is megtörtént.
Egy valami még hátra volt, de azt elhalasztották az esküvői szertartás idejére. Ez volt a bérmálkozás. Nem tudtam, hogy melyik csoda mire való, erről sem tudtam, hogy mi ez, de azt mondták, hogy kell, hát ők a szakemberek. Az esküvő előtt öt perccel aztán a pap odahívott minket magához. A menyasszonyomat kijelölte, hogy ő lesz a bérmakeresztanyám, majd néhány, számomra érthetetlen mondatot mondott, ismét felszólított, hogy áment mondjak, majd valami zsíros dologból a homlokomra kent, és ezzel kész voltunk.
Megtörtént a szertartás, fizettünk és mentünk az esküvői ebédre.
Ennyi nekem egy életre elég volt.
Ezek meg azt mondják, inkább járjunk a templomba. Ők oda járnak vasárnaponta. Biztos azért, hogy bocsánatot kérjenek azért a rengeteg trágárságért, amit hét közben a szájukon kiejtenek. Csak azt nem értem, hogyan mernek odaállni az elé az isten elé, akit nap, mint nap szidnak, mint a bokrot. Megbocsátja ezt nekik az istenük?
Na mindegy.
Én el voltam foglalva a vagyonosodással, nem törődtem a beszédeikkel. Biztos voltam benne, hogy elindultam a meggazdagodás útján. Nem bírtam magammal. Ha lehetett volna, előretolom az időt, csak minél előbb, ismét ott lehessek a gyönyörök forrásánál! Észre sem vettem, hogy amit teszek, nem a magam akarata már, hanem valamilyen titkos erő irányít. Szinte húzott az a hely és az a masina.
Várnom kellett.
Tegnapi szerencsémen felbuzdulva a nyugati életszínvonalra vágyók tömegei vették körül a gépet. Mercire vágyók sokasága szerette volna a rendszerváltást megkóstolni a harmadosztályú sötét, büdös csehóban. Csalódottan és türelmetlenül ittam meg néhány sört, amíg kivártam a sort.
A maradék pénzemet betöltöttem a járgányba és szépen ott is hagytam. Senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy ennek a gépnek nyerőgép a neve. Tehát a gép nyer. Különben vesztőgépnek kellene nevezni, a helyet pedig vesztőhelynek.
A tegnap vállamat veregető, sikeremnek örvendező sokaság most nem jelentkezett. A nép, aki annyira szeretett, most félrefordult, maguk közt sugdolózva. Most nem az öröm, hanem a káröröm szaga járta át a termet. Tudtam én előre!, és ehhez hasonló szövegek hallatszottak.
Valaki azért még meghívott, hogy öblítsem le a bánatomat.
Emlékszem, hazafelé részegen tervezgettem a jövőt. Pénzt fogok szerezni, és ismét megpróbálom, mert lehetetlen, hogy a következő alkalommal ne jöjjön be a nagyvad.
Ismét későn és hasonlóan elázva értem haza, mint előző nap, de most nem volt mit az asztalra borítanom. Este nem beszéltünk egymással.
Másnap reggel ismét fájt a fejem.
A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 3. részt holnap teszem fel.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése