Fény az alagút végén (1. rész)

„Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak! A Népstadion állomás következik.” A géphang recsegve szól. Sikerül mindegyikünknek beszállni az öreg metrószerelvénybe. Nagylányomat gyorsan eligazítom, hogy kapaszkodjon, nehogy elessen a hirtelen indítástól. Tami az Anyuval helyet talál a szemben lévő padon, a kicsi pedig békésen, megelégedetten tekintget a kocsiból a föléje tornyosuló felnőttekre.

Körülnézek.

Fáradt arcok, elgyötört tekintetek körülöttem. Kilógunk a társaságból. Mind az öten mosolygunk. Nézem a minket vizsgálgató szempárokat és kérdéseket, csodálkozást látok bennük.

A velünk szemben ülő asszony – mellette kisfia – rátekint az öt hónapos Sárára, elmosolyodik. Érdekes, bárki néz is rá legkisebb lányomra, a belőle áradó derű és kedvesség mosolyra készteti a különben szigorú tekintetű embereket is. Nem közönséges gyermek, az biztos. Öt kiló harminccal jött a világra, teljesen természetes módon. Mindössze huszonöt perc alatt lezajlott a szülés. Az imént még mosolygó nőnek ismét szokásos szomorú ábrázatát látom. Miért szomorkodik vajon? Egészségesnek tűnik, gyermeke az oldalán. Mi oka a bánatra? Ezen töröm a fejemet, miközben válaszolok nagylányom egyik kedves kérdésére, és megelégedetten nézek feleségemre, aki ugyanezt teszi. Neki is éppen felelnie kell a középső faggatására, közben az öröm, a boldogság, a megelégedettség sugárzik szemeiből felém. Örülünk. Élünk, körbe vagyunk véve gyermekzsivajjal, kérdésekkel, feladatokkal.

Miért szomorkodik ez a nő?

Körbetekintek: a többiek is mind lehorgasztott fejjel, szomorúan üldögélnek, várva, hogy a szerelvény célba érjen, és végre leszálljanak.

Próbálom megfejteni a tekintetükből áradó kérdéseket, csodálkozást.

Némelyik mintha azt kérdezné a szemével, hogy honnan van bátorságunk ebben a világban három gyermeket vállalni. „Na jó van bátorságotok, de mitől tudtok ekkora teher mellett mosolyogni, örülni?” - mered ránk őszinte kíváncsisággal az egyik. Egy másik szempár azt mondja dühösen: „ezek nem normálisak!” A mellettem lévő ülésről egy férfi – ezt később feleségemtől tudom meg – csodálattal, meredten bámul rám kitartóan. Mi bennünk a különleges? Nem néztek volna ránk így néhány éve. Belesimultunk mi is akkor ebbe a szomorkodó, gyászoló, szenvedő világba. Még csak egy gyermekünk volt. Egyáltalán nem voltunk megelégedve az életünkkel. Úgy gondoltuk, hogy mi az a nemzedék vagyunk, akikkel nem történik semmi. Az elődeink a szocializmus elnyomásában ellenforradalmat csinálhattak, lázadhattak a hatalom ellen. Mi ennek csak az utószeleit érezhettük.

Rendszerváltás volt. Gondoltuk, hogy most majd történik valami. Nem történt. Ugyanúgy, ugyanolyan „éppenelég” pénzért kellett dolgozni. Nem lett egyik pillanatról a másikra sokszobás, úszómedencés, légkondis lakásunk. Nem állt a garázsban a nagy, kényelmes, új nyugati autó. Nem mehettünk a tengerpartra nyaralni. Az áhított nyugat nem ért ide. Vagy mégis?

Egy nap munkából hazafelé menet betértem – mint rendesen, minden nap – a sarki csehóba.

Nem voltam alkoholista, hiszen voltak olyanok, akik nálam sokkal rendszeresebben, sokkal többet ittak, akiket én is részeges disznóknak tartottam. Nem voltam alkoholista, de nem éreztem magamat jól, ha egy nap le nem gurítottam néhány sört. Úgy gondoltam, sokakkal együtt, hogy ez megjár, hiszen becsületesen eltöltöttem az időt a munkahelyemen. A megszokott füstös falak közt, az alkohol- és nikotinszagú teremben, a törzsközönség gyűrűjében megláttam valami újat. A falra szerelt, színesen villogó, pörgő muzsikáló szerkezet vonta magára a figyelmemet. Mintha láttam volna már ilyet, valamelyik filmben.

Mégis ideért a nyugat!

Közelebb húzódtam. Az új csoda előtt egy férfi a gombokat nyomogatva figyelte a tárcsák forgását. A bohócfejeket, gyümölcsöket ábrázoló képek megálltak egymás mellett. Emberünk nagy örömmel felkiáltott, megnyomott egy gombot és néhány pénzérme pottyant a szerkezet alján levő fémtálcába. A férfi nyert! Kivette a nyereményét és a pulthoz ment, néhány barátját itallal kínálva. Boldogság, öröm, irigység és a szokásos nagytudás töltötte meg a termet. A cigarettafüsttel, pálinkaszaggal, a munkásruhákból áradó olaj és üzemi koszszaggal ez egy olyan különleges elegyet alkotott, ami elbódította és valamilyen hamis reménnyel uralta le a kilátást kereső embereket. Ebbe a légkörbe minden belefért. Az egyik nagyhangú rögtön kommunista programbeszédbe kezdett, miszerint „ez egy kapitalista módszer az emberek kifosztására (volt valami igaza), és csak a verejtékes munkával megkeresett, a társadalmat építő, és így tovább, és így tovább magatartás, szakszervezet, bla-bla…” Mások úgy gondolták, hogy egyszer-egyszer megengedheti magának a szegény melós, hogy ilyen szórakozást űzzön. Volt, aki irigyen szemlélte a történteket, és hangot adott felháborodásának, mely szerint „már a kezében szorongatta a húszast, és ha ez az erőszakos alak nem löki félre, most ő örvendezhetne a nyereménynek”.

Mégis megtörtént a rendszerváltás. Mégis eljött az a világ, amit eddig csak a tévében láthattunk, Amerikáról szóló filmekben. Eljött végre a kisemberek ideje is. Nem kell mást tennünk, mint minden nap idejönni Fortuna oltárához, és áldozatunkat leróni, majd a megérdemelt nyereménnyel távozni. Most „megértettem” végre, hogy mitől tudnak a német turisták Mercédeszekkel járni. Erre valók tehát a kaszinók. Az emberek ott sokszorozzák meg munkájuk csekélyke hozományát. Vártam kicsit, hogy az előbbi sértett, irigy hozzászóló él-e most a kínálkozó lehetőséggel és a már markában szorongatott érmét bedobja-e a gépbe. Miután nem mozdult – vállalva, hogy hamarosan esetleg engem érnek vádló szavai – elővettem a húszasaimat és a szabaddá vált szerkezethez léptem. Fogalmam nem volt róla, hogy hogyan működik, de éreztem, itt a nagy lehetőség. A pénzt a gépbe dobtam. A forgás megindult. Akkor nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel ráléptem egy hosszú, keserves útra, amiről nehezen fogok majd letérni. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a lépéssel magától beköltözött az életembe a hazugság, a fájdalom, a bánat, a leépülés, a nincstelenség, az elmúlás. Három bohóc vigyorgott rám, győzelmi harsona zendült, a gép kegyetlenül villogott, én pedig nem tudtam mi történt. A mellettem állók a vállamat kezdték veregetni, és tömény alkoholszagot lehelve üvöltöttek: „Megnyerted a főnyereményt!” Tanácstalanul kérdeztem, hogy mit kell tennem. Ráböktek egy gombra: ezt nyomd meg! Megnyomtam. Pénzfolyam indult a gép belsejéből, és csilingelt, csörgött, zörgött a fémtálcában. Tél volt. A fejemről levettem a bundasapkát és remegő kezekkel beleszedegettem a temérdek pénzt. A tétnek éppen a százszorosát kaptam meg. „Mindenki az én vendégem”, kiáltottam és a csapos már töltötte is a győzelmi féldeciket.

Más ember lettem.

Mindenki engem ünnepelt. Persze az okosok most is elmondták különböző véleményeiket. Egyik fülembe a verejtékkel megkeresett, tisztességes, szocialista fizetés harsogott, a másikba az irigykedő, „bezzeg, ha én”. Hirtelen rengeteg barátom lett. Olyan emberek, akiket előtte nem is ismertem, olyanok, akik társaságából, ha lehetett, kimaradtam, mert törött végtagok és vérző orrok jelezték útjaikat, most kezemet szorongatva bizonygatták, hogy mindig nagy tisztelettel néztek rám. Jólesett, bár valahol mélyen éreztem, hogy hazugság, amit mondanak, de ebbe az amúgy is, aljától a tetejéig hazug létbe belefértek ezek a mondatok. Hagytam, hadd ünnepeljenek. Kényelmesen, hátradőlve, zsebemben a biztonságot adó, néhány ezernyi nyereménnyel, az asztalon tele poharak, bontatlan doboz cigaretta, az éppen megkezdett mellett. Nem ez-e az ember célja? Gondtalan élet. Na jó, dolgozni kell. De minek megszakadni. Néhány gombnyomással – íme itt a példa – megbecsült, szeretett, rajongott emberré válhattam. Az este véget ért. A kocsmát bezárták.

Egyedül, részegen baktattam haza. A söntés dicsősége köddé foszlott. Az ajtó előtt nem várt rám limuzin, a saját kocsim sem állt a parkolóban szerencsére, mert nem voltam abban az állapotban, hogy volán mögé üljek. Az utca kihalt, sötét, csendes. A fejemben azonban élénken kergették egymást a bódult gondolatok. Nagy ház, úszómedence a kertben, viszki, márkás cigik, házi mozi, hifi cucc, két kocsi, videokamera, tengerparti nyaralások, irigy rokonok és szomszédok. Részeg, bódult álmodozáskoktél forgott bennem. Későn értem haza. Otthon a valóság fogadott. Aggódó és – tegyem hozzá jogosan – haragos feleség. Persze, mint mindig, jóízű, kihűlt vacsora az asztalon. „Hol van mindez ahhoz, ami ezután fog történni velünk?” – gondoltam, és a rosszalló kérdésre feleletként az asztalra borítottam a nyeremény maradékát. Elmondtam a történetet. Nem egészen értettem, hogy miért nem örvendezik ugyanúgy a párom, mint én.

Másnap fejfájással ébredtem.


A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 2. részt holnap teszem fel.)

Fény az alagút végén (2. rész)

Ez az asszony éppen olyan szomorúan néz, mint az én feleségem néhány hónappal a „nyereményeső” után. Talán az ő férje is valami hasonló hülyeségre adta a fejét?

Miért tesz az ember ilyen meggondolatlanságokat? Miért járnak a férfiak a kocsmákba? Miért mennek a fiatalok a diszkókba? Miért válnak el az emberek? Miért fizetnek hatalmas pénzeket a halálért, a drogért? Mit keresnek? Én miért tettem?

Mert az életem, a sorsom, a jövőm be volt határolva. Mert a filmeken mást láttam. Mert ki akartam törni. Mert, amit a munkán keresztül nem láttam elérhetőnek – tudniillik a gazdagságot –, azt ez az „egyszerű” dolog ábrándjaim csalfa egére vetítette. Mert egy életünk van! Mert féltem a haláltól. Igazságtalannak tartottam, és nem tudtam beletörődni – pedig megszületésemtől kezdve verték a fejembe rendesen –, hogy a születésemmel egyetlen dolog vált biztossá, a halálom. Minden módon próbálták velem elfogadtatni, hogy eljön egy nap, amikortól nem lesz tovább. Amikor elmúlok, és csak emlék maradok néhány évig. Igazságtalannak tartottam, hogy amikor engem élettelenül a földbe tesznek majd, akkor a többiek vidáman élnek tovább. Ez olyan mocskos dolog, mint ha én a leányaimnak hazavitt csokikat a kezükbe adnám, és miután kiörvendezték magukat azon, hogy kaptak, szépen elvenném tőlük, és a szemük láttára megenném.

Kínlódtam, szenvedtem, amikor ez az eszembe jutott. Nem hittem el, hogy így kell lennie. Kerestem valamit, ami más, ami jobbá, szebbé, könnyebbé tehetné az életünket. Mindenki keres. És mindenki talál is. Én a falon függő pénznyelőt találtam. Más meg mást. Az egyik a drogot, a másik a piát, a harmadik a paráznaságot.

Ennek a nőnek a férje mit talált? És a többiek mit találtak?

A feleségem nem volt boldog az új lehetőségtől. Én viszont fájó fejjel, de nagy izgalommal dolgoztam másnap és vártam a műszak végét nagyon. Szemeim előtt mesés aranyzuhatagok, bankókötegek lebegtek. Beosztottam a mennyei nyereményt. „Apámnak veszek egy szuper kocsit. Veszek neki egy kapálógépet is. Édesanyám mosogatógépet, új szobabútort kap, és befizetek nekik egy hosszú, külföldi utazásra. A húgaim is kapnak autót meg magnót és kazettákat. A sógornőmék is kapnak egy kocsit. Persze azután, miután az én vadonatúj, úszómedencés házam udvarán virít a Merci. Akkor majd nem néz ilyen gorombán rám életem párja! Tisztelni és becsülni fog mindenki, még az anyósom is. A tanácsaimat fogják kérni.

Valahonnan ismerős ez a szöveg.

Pedig tetőfedő sem vagyok, hegedülni sem tudok.

Ha igazán végiggondolom, a dolog igazi csodaszámba ment, mert egész nap kérdezgettek a melósok, hogy hogyan volt? Tényleg úgy folyt a sok pénz? És csak meg kellett nyomni? Háromezer? Na ne! Persze köztük is volt néhány, aki ferde szemmel nézett rám, na nem azért, mert ázsiaiak voltak, hanem mert ők amúgy mindenre ferde szemmel néztek. Ez volt az alapállásuk. Szerintük csak az lehet jó, amit hosszú évek alatt megtapasztaltak. A tradícióik, a családi hagyományaik, a vallásuk, amibe beleszülettek. Mondta is közülük egyik-másik, hogy a játékterem helyett a fiatalok inkább a templomba mennének. „Az kéne még csak nekünk” – gondoltam. Voltam én templomban. A feleségem családja vallásos. Katolikusok. Mikor még az esküvőt tervezgettük, egy kirándulás alkalmával a megyeszékhely hatalmas, négytornyú székesegyházát szerettük volna belülről látni. Az ajtó viszont be volt zárva, ezért a kevés betekintési lehetőségen, néhány ablakon keresztül voltunk kénytelenek nézelődni. Ha már nem engedték megnézni nekünk a város fölött uralkodó épületet belülről, legalább a helyszínhez méltó dolgokról beszélgettünk. Ott a hatalmas épület kapujában kérdezte meg jövendőbelim, hogy nem lenne-e ellenemre a templomi esküvő?

Rólam tudni kell, hogy én meggyőződéses materialista voltam. A szüleim párttagok, sőt apám párttitkár, édesanyám a Hazafias Népfront titkára, vagy elnöke volt. Jómagam KISZ titkárként, ifjúsági klubvezetőként, és a kommunista párt tagjaként jártam a mozgalom útján. Mindezek ellenére toleráns emberként természetesen nem utasítottam el a templomi ceremóniát. Tiszteletben tartom a vallásotokat - mondtam kedvesemnek.

Csecsemőként szüleim - a biztonság kedvéért - megkereszteltettek engem a pappal. Így névlegesen - erre az én beleegyezésemet soha senki nem kérte - én is a katolikus felekezethez tartoztam. 

A szertartás megtartásához még néhány feltételt be kell töltenem, tudtuk meg a plébánostól, amikor ez ügyben felkerestük. Azokat a vallásos cselekedeteket, amiket a gyakorló katolikusok életük folyamán megtesznek, hogy aztán a dogmák szerint méltóvá váljanak a házasságra, én sem kerülhetem ki. A különbség csak annyi, hogy nekem lehetővé tették, hogy mindezt egy gyorstalpaló tanfolyam keretében, néhány nap alatt megtegyem. 

Megtettem. 

A békesség kedvéért, leendő feleségem családjának örömet szerezve ezzel. 

Meg kellett hallgatnom egy templomi tisztviselő előadását. Ő leginkább egy horvátországi helyről beszélt, ahol nagy tömegek gyűltek össze akkoriban, valamilyen szellemi élmények kapcsán. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érdekelt, amit mondott, de körülbelül annyit jelentett, mint egy izgalmas sci-fi. 

Aztán el kellett mennem egy misére, utána rögtön a gyóntató fülkében kellett elmondanom egy előre betanult szöveget. Persze elfelejtettem, és így a pap volt az, aki helyettem elmotyogta ezeket a mondatokat, majd azt mondta, mondjam, hogy ámen, és a dolog ezzel le van tudva. 

Mondtam. 

A következő misén is ott kellett maradnom, hogy a végén megtörténjen az első áldozás is. Ez is megtörtént. 

Egy valami még hátra volt, de azt elhalasztották az esküvői szertartás idejére. Ez volt a bérmálkozás. Nem tudtam, hogy melyik csoda mire való, erről sem tudtam, hogy mi ez, de azt mondták, hogy kell, hát ők a szakemberek. Az esküvő előtt öt perccel aztán a pap odahívott minket magához. A menyasszonyomat kijelölte, hogy ő lesz a bérmakeresztanyám, majd néhány, számomra érthetetlen mondatot mondott, ismét felszólított, hogy áment mondjak, majd valami zsíros dologból a homlokomra kent, és ezzel kész voltunk. 

Megtörtént a szertartás, fizettünk és mentünk az esküvői ebédre.

Ennyi nekem egy életre elég volt.

Ezek meg azt mondják, inkább járjunk a templomba. Ők oda járnak vasárnaponta. Biztos azért, hogy bocsánatot kérjenek azért a rengeteg trágárságért, amit hét közben a szájukon kiejtenek. Csak azt nem értem, hogyan mernek odaállni az elé az isten elé, akit nap, mint nap szidnak, mint a bokrot. Megbocsátja ezt nekik az istenük? 

Na mindegy. 

Én el voltam foglalva a vagyonosodással, nem törődtem a beszédeikkel. Biztos voltam benne, hogy elindultam a meggazdagodás útján. Nem bírtam magammal. Ha lehetett volna, előretolom az időt, csak minél előbb, ismét ott lehessek a gyönyörök forrásánál! Észre sem vettem, hogy amit teszek, nem a magam akarata már, hanem valamilyen titkos erő irányít. Szinte húzott az a hely és az a masina. 

Várnom kellett. 

Tegnapi szerencsémen felbuzdulva a nyugati életszínvonalra vágyók tömegei vették körül a gépet. Mercire vágyók sokasága szerette volna a rendszerváltást megkóstolni a harmadosztályú sötét, büdös csehóban. Csalódottan és türelmetlenül ittam meg néhány sört, amíg kivártam a sort. 

A maradék pénzemet betöltöttem a járgányba és szépen ott is hagytam. Senki nem hívta fel a figyelmemet, hogy ennek a gépnek nyerőgép a neve. Tehát a gép nyer. Különben vesztőgépnek kellene nevezni, a helyet pedig vesztőhelynek. 

A tegnap vállamat veregető, sikeremnek örvendező sokaság most nem jelentkezett. A nép, aki annyira szeretett, most félrefordult, maguk közt sugdolózva. Most nem az öröm, hanem a káröröm szaga járta át a termet. Tudtam én előre!, és ehhez hasonló szövegek hallatszottak. 

Valaki azért még meghívott, hogy öblítsem le a bánatomat. 

Emlékszem, hazafelé részegen tervezgettem a jövőt. Pénzt fogok szerezni, és ismét megpróbálom, mert lehetetlen, hogy a következő alkalommal ne jöjjön be a nagyvad. 

Ismét későn és hasonlóan elázva értem haza, mint előző nap, de most nem volt mit az asztalra borítanom. Este nem beszéltünk egymással.

Másnap reggel ismét fájt a fejem.

A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!

(A 3. részt holnap teszem fel.)

Fény az alagút végén (3. rész)

Apu! Most megyünk ki a föld alól!

Igen Olgika, megsimogatom a fejét, örömmel ránézek, de a gondolataim máshol járnak.

El kellene mondani nekik, hogy én kijöttem a föld alól!
Bele kellene kiabálni a világba, hogy van megoldás!

Annyi mocsok, hazugság, harag, fejfájás után most mi vagyunk az egyetlenek ebben a társaságban, akik felhőtlenül tudunk nevetni és örülni egymásnak.

Vajon megértenék?

Nekem is mondták, mikor a magam törvényei szerint éltem az életemet, hogy nem muszáj magamat pusztítani. Van másik út is. Nem hallottam meg a beszédeiket.

De attól, hogy én nem hallottam meg az okos szót, más meghallhatja.
És lehet, hogy nem mondanának olyan ostobaságot, mint én akkoriban: Az én sorsomat én irányítom. Irányítottam is. Ahogyan az a titokzatos erő elvárta tőlem, aki a félkarú rablók előtt akart látni. Átszervezte az életemet. Semmi nem érdekelt, csak a szuperebbnél szuperebb nyerőgépek. Komoly tapasztalatcseréket tartottunk játékos berkekben, mert nem egyedül engem támadott meg a kór. Egész szép kis csapat volt már a városban, aki a munkája után közben, meg már előtte is a vesztőhelyeket látogatta.

Különböző szisztémákról hallhattunk, hogy hányadik forgás után kell a tétet maximumra emelni, hogy biztos legyen a siker. Mondtunk egymásnak ilyeneket, pedig nem voltak ilyen jellegű tapasztalataink.
Vakon bíztunk.
Mindannyian úgy gondoltuk, hogy eljön a nap, eljön a csodálatos együttállás ideje, amikor a három hetes gyönyörködteti majd szemeinket, és busásan megtérül a befektetésünk.

Miután már tízezrekkel tartoztam a cég felé, mert a felvett benzinpénzekkel szépen megetettem a játékautomatákat, úgy döntöttem, hogy vállalkozó leszek. Utolsó nekifutásra még a főnökömtől kértem tízezret, hogy ezt a szerencsepiacon megforgatva megteremtsem a vállalkozási alaptőkét. Nem volt szerencsém. A megszokott gép bedöglött.

Hogyan lesz így vállalkozás?

Komoly erőfeszítésbe került, amíg kinyomoztam, hogy a városban hol lehet valami hasonló szerkentyűt találni. Nem adtam fel. Körülbelül fél óra múlva egy város széli mulatóban a csapos már az én tízezremért forgatta a kulcsot a pókergépben. Na most! Egy kis fohász, egy korty sör, rágyújtás és uccu. Tétet állítottam. Hátradőlve nyomogattam a gombokat. Egy pár, két pár, sor, póker. Minden bejött, csak a pénz fogyott el. Még viszonylag korán volt, nem is ittam sokat, a kölcsönkért tízezerről nem is tud a feleségem. Gyerünk haza, majd valamit mondok, hol voltam idáig.

Egy kis hazugságért sosem kellett a szomszédba mennem, de mostanra annyira profi lettem e téren, hogy még én magam is elhittem, amit éppen hazudtam. Sőt, amikor egy-egy kellemetlen helyzetből egy jól irányzott hazugsággal kivágtam magamat, még büszke is voltam a teljesítményemre.

Feleségem jó hírrel várt. A szomszéd városban élő rokon elintéz egy nagyobb kölcsönt, megvehetjük a teherautót, és elkezdődhet a vállalkozás. Másnap a rokonnal, a megfelelő mennyiségű alkohollal, kávéval és csokoládéval felszerelkezve, virágcsokrokat szorongatva léptünk az ismerős bankár hivatalába. Az ajándékokat szétosztottuk, és amíg a főnökkel kedélyesen elbeszélgettünk, elkészültek az iratok is.

Pénzzel kitömve léptem ki a bank ajtaján.

Mennyi pénz volt az akkor! Most sem lenne csekélység. A kocsiban üldögélők közül néhányat boldoggá lehetne tenni belőle.

Nekünk nem boldogságot hozott.

Az autókereskedés mellett, a hozzám hasonló fickók igényeinek kielégítésére, panzió állt. Tele csábítóbbnál csábítóbb játékgépekkel. Persze egy kávéra be kellett mennem a vétel előtt. Ennyi elég is volt. A kocsim kesztyűtartójában, kint a százezrek, én a nagy lehetőség kapujában itt bent, üres zsebbel. A két félből hamar egész lett. Pár perc múlva kezeimmel, mint a számítógép-programozók a billentyűzeten, zongoráztam a tétemelő, a felező és a rizikó gombokon. Hogy miért indultam útnak aznap, már el is felejtettem. Az autókereskedők már elmentek, mire felocsúdtam. Az erszényem is könnyebb lett néhány ezressel.

Petőfi verse jutott az eszembe: Mit mondok majd, először is? Kedvest, szépet? Igazat?

Azt nem lehet!

Akkor még lehetett volna! Mindig lehet, csak bátorság kell hozzá. Ahhoz igazi, elszánt bátorság kell. Hazudni? Az magától jön. Az egyszerűbb. Az útban álló akadályokat megkerülni, és úgy tenni, mintha nem lennének, az könnyebb, mint bevallani az igazat. Miért viselnék el néhány perc kellemetlenséget, mikor csak egy kicsit fondorlatosan át kell gondolni a dolgot, és aki nem volt ott, úgy sem tudja, hogy hazugság minden szavam.

Egész úton hazafelé ezen gondolkodám.

Harminc kilométer, hosszú út. Ez alatt a megoldás is megszületett. Hát persze! A gépjármű műszaki átvizsgálását csak holnap ejtik meg. Ma elintéztük a papírokat, és még ennek-annak utánanéztem. Ezt mondtam, a még hatalmas pénzkötegeket látványosan a szekrénybe helyeztem, és vidáman, a holnapra készülve tértünk nyugovóra.

A holnap ismét kávéval kezdődött, és ott folytatódott, ahol előző nap abba maradt. Elővigyázatosságból most már játék közben kitaláltam az esti mesét. Bátor lépésre szántam el magamat. Nagyban kezdtem el játszani, mert úgy hallottam, hogy akkor lehet igazán nyerni. Mint kiderült, veszteni is akkor lehet igazán. A pénz szépen fogyott. Délutánra annyi maradt, hogy tisztességes előleget tudtam adni egy sokkal kisebb, sokkal rosszabb autóért. A tulajdonos beleegyezett, hogy vigyem a kocsit az előleg fejében, de egy héten belül látni szeretné a maradékot.

Feleségemnek megpróbáltam bebizonyítani, hogy ez a jármű sokkal többet ér, mint az a másik. Ezzel be lehet menni az olyan kicsi udvarokra is, ahová azzal nem lehetne. A jövő ebben van. Ömlött belőlem a duma. Ha jól emlékszem, nem nagyon hitte, de valami megmagyarázhatatlan okból mindig belenyugodott a történtekbe. Ma már tudom, mi ez az ok.

Ezt hívják hűségnek.

Sikerült elintéznem egy gyors kölcsönt az OTP-nél. Minden szükséges iratot produkálni tudtam, úgyhogy semmi akadálya nem volt, hogy aláírjuk a szerződést. A kocsi forgalmijába bejegyezték az elidegenítési tilalmat, és felvehettem a százötvenezer forintot. Ez éppen ötvenezerrel volt több, mint amit még fizetnem kellett. A többlet arra szolgált, hogy a tankot teletöltsem benzinnel, és egy kocsma mélyén tőkét kovácsoljak a legújabb, duplapályás gyümölcsös automatán. Még szerencse, hogy megtankoltam előbb. Utóbb nem lett volna miből.

Nem volt mese. Munkát kellett keresni. Aki keres, az talál. Jó nagy handabandának tartom a rengeteg sírás-rívást, hogy nincs munkahely, nem lehet munkát találni. Én mindig találtam. Voltam regisztrált, sőt ellátásban részesülő munkanélküli is. Akkor azért nem találtam munkát, mert nem is kerestem. Majd bolond lettem volna havi tízezerrel a zsebemben munka után koslatni. A legjobb ajánlat havi nyolc volt. Nem őrültem meg a semmittevést felcserélni a robotra. Amikor azonban kerestem, mindig találtam. Akkor is.

Napközben hosszú rudakat dugdostam egy faforgácsoló gép szájába. Így készül a söprűnyél. Délután pedig a keletkezett hulladék fát felraktam az autómra és elvittem a környékbeli szegény emberekhez. Jó pénzt fizettek érte. Én pedig cserébe, hetente egyszer szállítottam az iparosnak alapanyagot. Jó üzlet volt. Viszonylag hamar talpra állhattam volna belőle. A délutáni fuvarok végállomása azonban mindig ugyanaz a hely volt. Éppen csak annyi pénz ért minden nap haza, hogy a kaja meglegyen.

A részleteket így nem volt miből fizetni, és néhány hét múlva felszólítások, fizetési meghagyások, bírósági idézések, fenyegető levelek egymást érték a postaládánkban. Mindennapossá vált az otthoni veszekedés. A fejem esténként annyira fájt, hogy nehezemre esett és fizikai fájdalommal járt a nézés és a hallás is. A beszéd egyenesen gyötrelem volt. Leginkább azért, mert nem volt mit mondanom. Amiről beszélni tudtam volna, az életem, titok volt a feleségem és egész családom előtt. Az életvitelem arra kényszerített, hogy a gondolataim állandóan a szenvedélyem körül forogjanak. A fülemben folytonosan a játékgépek csábító zenéjét hallottam. A szemeim előtt a francia kártya lapjai kavarogtak. Rabja voltam ennek a világnak. Nem hallottam, amit a feleségem mond, csak láttam, hogy beszél, de az életemet irányító szellem nem engedte, hogy megértsem szavait. Elhitette velem, hogy lényegtelen dolgokról beszél. Elhitette velem, hogy az igazán lényeges gondolatok az én fejemben vannak, és azok végiggondolásával - ami tulajdonképpen egy véget nem érő meddő álmodozás volt csupán - fogok előre jutni. Rávett arra, hogy álljak ellene szilárdan minden józan, ésszerű ötletnek, gondolatnak, és azt ígérte, hogy majd eljön a nap, amikor igazamat bizonyítani is tudom.

Tudtam, hogy hazudik.

Minden pillanatban tudtam, hogy rossz úton járok. Kínzó fejfájások között próbáltam meg kitörni innen, de nem sikerült. Amikor bementem egy-egy olyan helyre, ahol a játék folyt, mindig tudtam, hogy onnan üres zsebbel fogok kijönni, de nem volt erőm nemet mondani. Amikor leültem a játékgép elé, tudtam, hogy szereztem magamnak néhány óra kikapcsolást, mert most nem kell gondolatokban a nagy nyereményt tervezgetnem, hanem élőben folyik a játék. Ekkor elmúlt a fejfájás. Nyilván a kínzó gondolatok szünetelése miatt. A dolog csapdává vált. Maga a szenvedély ronccsá tett, de naponta néhány percre, órára éppen a folytatása adott enyhülést.

Ez egy nagyon gonosz, ördögi dolog.

Miért volt olyan csábító ez az elfoglaltság? Mi okozta és okozza ma is, hogy sok ember, fiatal és idős egyaránt hódol e szenvedélynek? Mit adnak ezek a gépek, amit másként nem tud az egyszerű halandó megszerezni? Pénzt és boldogulást azt nem, hiszen mindenüket elvesztik előbb-utóbb, akik erre adják a fejüket. Talán ez egy olyan cselekvés, amire vágyunk, mert a filmek világát hozzák közel hozzánk. Hol tudnánk ugyanis Luke Skywalker, Han Solo vagy a többi fantasztikus hős példája szerint csillogó-villogó, űrbéli hangokat kiadó pult előtt ülve, gombokat nyomogatva, monitorokon az eseményeket követve, bálványozott hőseinkhez hasonlóvá válni, ha nem egy csillogó-villogó, űrbéli hangokat kiadó pult előtt ülve, gombokat nyomogatva?
A fantasztikus filmek megteremtették azt az álomvilágot, amiben élni szeretnénk. Ahol következmények nélkül szájon vághatjuk a pofátlan alakokat, akiket most elviselünk, mert egyrészt erősebbek, másrészt megbüntetnének, ha kezet emelnénk rájuk. Ahol a felénk forduló fegyverek sosem találnak el, és bármilyen nagy zűrbe keveredünk is, mindenből győztesként jövünk ki.
Ez kell a nyomorult dolgozónak! Amikor beülünk a játékterem sötét zugába, azt hisszük irányítjuk, ha csak néhány órára is, az álmainkat. Milyen rafinált dolog. Milyen jól kitalált rendszer. Pénzt adunk a moziért. Pénzt adunk azért, hogy mindenünket elveszítsük. Pénzt adunk ezek elengedhetetlen kiegészítőiért, az alkoholért, a cigarettáért, a pattogatott kukoricáért és sorolhatnám. Olyan dolgokért, amikre nincs is igazán szükségünk, csupán, mert kínálják, csak mert mások is ezt teszik, csak mert divat, megtesszük, megvesszük, megesszük.

Nem engedett ez a világ. A feleségem beszélt, én nem hallottam, de rutinból tudtam beleegyezően bólogatni minden szavára, sőt a megfelelő válaszokat is ki tudtam mondani a megfelelő pillanatban. Néhányszor volt csak olyan eset, hogy nem odaillő válasz jött ki a számon, de mindig kielégítő magyarázattal tudtam szolgálni. Észrevétlenül fogyasztotta az életemet, minden területen, ez a métely.

Végül már annyira nem volt pénz, hogy benzinre sem jutott. Eldöntöttem, hogy eladom az autót. Egy hét alatt elment. Újabb feladat volt megmagyarázni, hogy a néhány hónapja még félmilliós kocsi most miért ér csak háromszázezret. Valami hihetetlen tehetségre tettem szert ez időre, mert ez is sikerült.

Néhány apró részletet befizettem, hogy a bankárok egy ideig csendben legyenek. Feleségem, látva, hogy nem oldódott meg semmi, javasolta, hogy adjuk el a lakásunkat, szerezzünk egy olcsó kis házat, fizessünk ki, amit csak tudunk. Keressek munkát, kezdjek el tisztességesen dolgozni, és tegyem rendbe, amit elrontottam.

Megegyeztünk.

A lakást eladtuk. Az OTP tartozásokat rendeztük. Vettünk egy olcsó kis házat, kerttel. Csak a rokon segítségével felvett hitel maradt és a haveroktól időközben felvett ezrek, ami összeadva elég nagy összeget tett ki. Ezekről a kölcsönökről még hosszú ideig nem tudtam beszélni.

Az életem meghatározó magatartása továbbra is a hazugság maradt.

A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 4. részt holnap teszem fel.)

Fény az alagút végén (4. rész)

Egy-két hét múlva munkát kaptam. Gyermekkori barátom, akivel együtt buliztunk fiatalkorunkban, megkeresett és hívott, hogy álljak be a brigádjába.

Ő vállalkozóként a téeszeket járta és a szarvasmarhák körmeit vágta megfelelő méretűre.

Ebbe a munkába állhattam be. Szaktudásom nem lévén a dolgom az volt, hogy a több mázsás acél szerkezetet, amit kalodának hívtak, három társammal együtt a nemtetszésüket, rugdosással, ökleléssel és egyéb módon kifejező tehenek fölé taszítsuk.
Ezt követően egy kötéllel az állat első lábát meg kellett kötnöm és egy erőteljes rántással felemelve rögzítenem, hogy egy kolléga erős, éles csipesszel a fölösleges körömnyúlványoktól megszabadítsa a jószágot.
Egyszerű, leginkább fizikai erőt igénylő, könnyen elsajátítható mozdulatsor volt ez. A jobb láb után következett a bal, ez alatt pedig a tehén hátsó fertályánál dolgozó két szaki is rendezte teendőit.

A munka fizikai volta, a nehezen elviselhető szagok, a hetelő munkabeosztás törvényszerűvé tette az esti kocsmalátogatásokat. A kocsmárosok ismertek minket, tudták, hogy pénzes melót végzünk, de mindig csak a munka után fizetnek ki bennünket, ezért volt náluk hitelünk.
Fizettünk is mindig tisztességgel, de a keserves munkával eltöltött hetek nem sok gyümölcsöt hoztak családjaink életébe. A megmaradt pár ezer forint mindig kísértést jelentett, hogy valamilyen szerencsejátékon megsokszorozzam azt.

Sajnos többször üres zsebbel értem haza.

Egy idő után feleségem, aki egy szenvedélybetegekkel foglalkozó kórházi osztály főnővér helyettese volt, azzal állt elő, hogy menjek be az osztályukra, mert az ottani pszihiáterek vállalják, hogy meggyógyítanak. Tiltakoztam: a betegeket gyógyítsák! Nekem semmi bajom!

Húztuk még néhány hónapig.

Egy napon feleségem közölte, hogy nem csinálja ezt így tovább. Beadja a válópert. Meghúztam a vállam és megkérdeztem, hogy költözzek-e el most azonnal. Nem akarta, tehát a válóper árnyékában éltünk tovább közösen.

Egy gyermekünk volt.

Eljött a nap, amikor a bíróságra kellett menni. Felöltöztünk szépen és elmentünk. Az eljárást lefolytató hölgy megkérdezte, hogy kitartunk-e a szándékunk mellett. Azt feleltük, hogy igen. Erre ő közölte, hogy meg fogjuk kapni az idézést a következő fordulóra, de ha nem jövünk, akkor ezt úgy értelmezik, hogy elálltunk a szándékunktól és megszüntetik az eljárást. Tudomásul vettük.
Az épületből kilépve egymásra néztünk, és szinte egyszerre kérdeztük: Jövünk legközelebb? Mindkettőnk válasza nem volt.
Ez a dolog lezárult.

Nem akartunk mi elválni. A helyzetünkből kivezető utat kerestük. Ez is egy alternatívának tűnt, de egy akkor még megmagyarázhatatlan felsőbb erő nem engedte, hogy megtegyük. Ezért a mai napig hálásak vagyunk mindketten.

Semmi sem változott viszont. Akkor éppen a bányában dolgoztam. Sötétben, koszban, veszélyben kemény, fizikai melót. Jogosnak éreztem a többi bányásszal együtt, hogy több liter alkohollal kompenzáljuk a föld alatt töltött időt. A műszak után hazafelé tartó busz vezetője pedig kihasználta erre irányuló igényeinket. A hátsó ülés előtt négy-öt láda sör várt mindig ránk. Mindig el is fogyott. Ezzel alapot teremtettünk minden nap a szervezett kocsmalátogatásra.

Még így is több volt a pénz, ami hazakerült, mint eddig bármikor. Egy különösen jó hónapot követő fizetésnapon annyira belemerültünk az ivászatba, hogy három napig nem sikerült hazaérnem. A fizetésem egy részét biztonsági okokból, egy taxissal elküldtem feleségem munkahelyére, hogy megmaradjon. Azt gondoltam, hogy dicséretre már úgysem érek haza, a gyalázat meg ráér.

Egy következő alkalommal a karácsonyi ajándékokra, vagy nyaralásra - már nem emlékszem - felvett személyi kölcsönt vettem magamhoz, míg feleségem dolgozott és szépen eljátszottam egy délután alatt. A dolog annyira természetes volt már, hogy amikor megjött a munkából és az összeget keresve kérdőre vont, egyszerűen, minden indulat nélkül közöltem a tényt: Eljátszottam.

Ekkor betelt a pohár. Tulajdonképpen veszekedés nélkül, de határozottan megegyeztünk, hogy elhagyom a családomat, és akkor létesítünk ismét életközösséget, ha emberré válok.

Elköltöztem tehát a bánya munkásszállójára, és a hétköznapokat ott töltöttem a jó bányász szaktársakkal, alkoholban ázva, és a leépülés végleges útjára lépve. A hétvégeket - megbeszélésünknek megfelelően - otthon, kislányommal töltöttem. Ilyenkor igyekezetem józan életűnek tűnni, és azt a látszatot kelteni, hogy a megjavulás útjára léptem. Ennek fő bizonyítéka az általam büszkén mutogatott takarékkönyv volt, amibe fizetésnapon betetettem a fizetésemet. Persze hamar ki is vettem az egészet és elfogyott, mint azelőtt is minden pénz.

A rokonaim nagyon haragudtak rám. A sógornőm egyenesen életem kioltásával fenyegetőzött. Anyósom nem kívánt látni. Nem volt ez csodálnivaló dolog. Tulajdonképpen igazuk volt. Disznóság volt, amit tettem. Hiába bizonygattam, hogy mindent azért tettem, mert jobb életet akartam a gyerekemnek biztosítani. Az életem gyümölcsei nyilvánvalók voltak.

Egy szombaton, amikor hazalátogattam, feleségem azt mondta - kimondva ezzel legnagyobb vágyamat -, hogy költözzek haza. A következő hétfőn a műszakból nem a szállóra, hanem a busszal a családomhoz indultam. A ház üres volt, hiszen Olgi az oviban, feleségem a munkahelyén volt még. Kopogtattak, és anyósom nyitotta rám az ajtót. Ottlétemen meglepődött, majd nemtetszését kifejezve veszekedni kezdett velem. Számon kérte rajtam, hogy ismét a családom körében akarok élni, és azzal fenyegetőzött, hogy rám gyújtja a házat, a ruháimat kidobálja az utcára.

Ma már értem indulatát. Akkor attól tartott, hogy nem fog semmi sem változni, és én tovább űzöm azt, amit addig tettem.

Nem lehetett akkor senkinek sem megmagyarázni, hogy mi ez az egész, főként, mert én sem értettem. Nem értettem, és bosszantott, hogy miért nem tudom a reggelente magamnak tett ígéreteimet sem betartani. Miért kell minden nap a félkarú előtt találni magamat, holott szentül megfogadom mindig, hogy többé nem teszem.

Mindenképpen változtatni, változni akartam. Eljött a nap, amikor be kellett látnom, hogy egyenesen a temetőt céloztam meg ezzel az életvitellel, ezért otthagytam a bányát. Ajánlottak egy munkát, amiből a városban sokan nagyon jól éltek. Riasztókkal kellett ügynökölni. Beálltam. Sikerült a fortélyokat hamar elsajátítanom, hamarosan önállóan jártam üzleteket kötni.

Két hónapja voltam a cégnél, a munka kezdett igazán jól menni, amikor a cég vezetői egy hatalmas lehetőséggel álltak elő. Valami érdekes és igazán követhetetlen - így utólag pedig teljesen logikátlan - módon mindannyiunkat új kocsihoz juttattak. Ehhez csak az aláírásunkat, kezességvállalásunkat és egy rendkívüli hitel felvételét várták el tőlünk.

Feleségemnek nem tetszett az ügy. Nem értettem, hogy miért. Fizetnem nem kell, új autót kapok. Mi ebben a rossz? Nem tetszett neki. Azóta rájöttem, hogy ő az én barométerem. Előtte és azóta is előfordult többször, hogy tiltakozott egy-egy tervem ellen. Nem hallgattam rá és mindig, menetrendszerűen befürödtem. Ezért ma már minden lépésem előtt tanácskozom vele, és ha kellemetlen is, még ha a legszenzációsabbnak hitt ötletemre mondja is azt, hogy nem jó, elfogadom, és elállok ezektől. Viszont amire azt mondja, hogy jó ötlet, meg kell csinálni, azt gőzerővel elkezdem, és nem is kell csalódnom.

Egy hónap múlva elkezdődött a balhé. Az okosan kieszelt pénzügyi terv összeomlott. A fő láncszem,egy befektetéseket kezelő cég eltűnt a tőkével és az ígért havi harminc százalék kamattal együt. A kocsit vissza kellett adni. A saját cégem több százezret követelt tőlem autóhasználat ürügyén. Csöbörből vödörbe kerültem. Végre lenne lehetőségem a munkámmal biztosítani a családom megélhetését, erre most,csak azért, mert elhittem néhány ember álmodozásáról, hogy az igaz lehet, ismét több százezer forintot követelnek rajtam.

Hát ennek már sosem lesz vége?
Soha nem fogok tudni olyan helyzetbe kerülni, amiben nyugodtan, békében lehet dolgozni, élni, boldogulni?

Örs vezér tere, végállomás. Kérjük kedves utasainkat, hogy megállás után szíveskedjenek elhagyni a vonatot, és erre figyelmeztessék utastársaikat is!

Belegondolok, hogyan nézne rám az a személy, akihez odafordulnék, és így szólnék: Figyelmeztetem, hogy megállás után el fogom hagyni a vonatot.

Leszállunk. Nagylányom várakozóan vizsgálgatja a kijáratot, hátha ott állnak az ellenőrök és megmutathatja nekik a bérletét. Most nincs ellenőrzés. Tamarának pisilni kell. Keresünk gyorsan egy WC-t. A kicsi is felébred, és sírásával eléri, hogy édesanyja felvegye a kocsiból. A következő pillanatban huncut mosollyal néz körül a forgatagban. Van mit tenni három gyerekkel. Előkerül a középső. Kézen kell ragadni, mert táncol, mint a kiscsikó. Egészségesen, erősen, nevetve szaladnának nővérével mindenen keresztül, ha nem figyelnénk rájuk.

Tavasszal már nem volt lehetőségem dolgozni. Anyósom adott húszezer forintot, hogy vegyek meszet, cementet, és az udvarunkon felhalmozott bontott téglából építsek egy melléképületet, disznóólt. Nekiálltam és egyedül építgettem. Tulajdonképpen segítség volt ez, mert ezalatt nem törtem a fejemet a fölém tornyosuló problémákon. A disznóól elkészült. Ismét elfoglaltság nélkül maradtam.

Egy este végiggondoltam a dolgaimat és rádöbbentem, hogy az én munkaviszonyomat az előző munkahelyem még nem szüntette meg, sőt még mindig nálam voltak a hivatalos papírok, számlatömbök, minden. A dolgot megbeszéltem feleségemmel, s másnap egy autókereskedőnél, az utolsó forintjainkon bérbe vettem egy kocsit egy hétre. Olcsón adták, és csak egynapi díjat kértek előlegként. Összeszedtem a cuccaimat és útnak eredtem.

Egy hetes távollétem alatt sikerült annyi üzletet kötnöm, hogy ki tudtam fizetni a kocsi díját, és a héten volt végig üzemanyagom. Nem akartam a cégemet felkeresni, mert ezek állandóan azzal a képtelenséggel traktáltak, hogy én tartozom nekik. Egy munkatárssal elküldtem a megrendeléseket és a számlákat. A felvett foglalók az én jutalékom értékével éppen megegyeztek, tehát pénzzel elszámolnom nem kellett.

A következő hetem is sikeres volt, és a rákövetkező is. Érdekes, hogy ekkor már nem érdekelt a játék. Igaz, nem is volt miből érdekeljen. Nem söröztem, nem piáztam, csak nagyon szerettem volna megoldani a gondjaimat. Kezdett már hasznot termelni az újra elkezdett munka. Több helyen nagy üzletek ígéretével vártak vissza napokon belül. A bérautót viszont nem tudtam a következő hétfőn megszerezni, mert valaki a hétvégére elvitte, és nem hozta vissza. Másik kocsi nem volt. Várnom kellett.
Másnap szintén elmentem az autókereskedésbe, de autó még mindig nem volt. Hazamentem és szomorkodtam.
Most, hogy jó útra akarok lépni, nem tudom megtenni, mert minden ellenem esküdött.

Életem jelzőlámpája zölden világított minden rossz dolog előtt.

A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 5. részt holnap teszem fel.)

Fény az alagút végén (5. rész)

A zebra túloldalán pirosan világít a lámpa. Emberek tömegei mégis a másik oldal felé tartanak, és onnan is árad a tömeg errefelé.

Lányaimat vissza kell rántani, mert a sokasággal együtt mennének át az úton. Felhívom a figyelmüket a tilos jelzésre. Értetlenkedve kérdezik, hogy akkor a sok bácsi és néni miért megy át? Csak annyit tudok felelni nekik, hogy a mi szempontunkból az, hogy ők átmennek vagy sem egyáltalán nem érdekes. A mi életünk védelmében, mi nem megyünk át a piroson.

A busz egy perc múlva indul. Jó ez a járat. Nem áll meg sehol, egyenesen Rákoskeresztúrra hajt.

Szép ez az új buszvégállomás is. A megálló tábla alatt digitális kijelző jelzi, hogy mikor indul a busz. Az lesz csak az érdekes, ha most is a megadott indulási időben indulunk, mert busz még nem áll itt. Annál több utazni vágyó ember. Egyre nagyobb a tömeg. Leányaim a le- felszálló repülőket nézegetik. Legalább egy repülő leszállhatna, mennénk azzal. Végre jön egy kocsi. Leányaim ügyesek, gyorsak. Felugranak, és helyet biztosítanak az egész családnak, babakocsistól. Minden talpalatnyi hely elkel, tömeg van.

Egyedül voltam. Bérautó nincs. Kilátás nincs. A lehetőségeim végére értem. Sírni tudtam volna. Kavarogtak a fejemben a gondolatok: „hiába minden! Körülbelül kétmillió forint az adóságunk, amit hamarosan keresni fognak rajtunk. Nem tudom ezt soha előkeríteni.” Nem volt semmi ötletem. Nem volt semmi pénzem. Nem volt tanácsadóm. Voltak haragosaim, kölcsönzőim, sajnálkozó rokonaim. Eltelt a nap a gondok között. Este a fürdőkádban eszembe jutott, hogy voltak, akik beszéltek nekem arról, hogy van Isten. Nem a templomiak voltak. Mások, akik őszintén beszéltek egy olyan istenről, aki változást hozott az életükbe. Hát nekem most változásra van szükségem. Nagy változásra. Ki kellene kerülnöm ebből a csapdából. De hol vannak most ezek az emberek? Hogyan lehetne beszélni velük? Akkor nem érdekelt a dumájuk, mert erősnek hittem magamat arra, hogy magam irányítsam az életemet. Gondoltam egyet: „Ha tényleg van Isten, kapcsolatba kell tudnom lépni vele, közvetítők nélkül. Felnéztem a plafonra, mert ott fönt sejtettem azt a láthatatlan személyt, akit meg akartam szólítani, és így szóltam: Ha tényleg van ott fönt valaki, akkor most mutasd meg magadat, és segíts nekem, mert én már nem tudok kitalálni semmit!” A dolgot lerendezettnek véltem, igaz, túl sok reményt nem fűztem hozzá.

Másnap ismét elmentem a bérautó ügyében, de nem jártam sikerrel. Autó nem volt, és nem is bíztattak azzal, hogy azon a napon lesz. Semmi dolgom nem volt ott tovább, mégis ott álltam kerek egy órán át, amíg egy autónak mindkét első lengéscsillapítóját kicserélték. Miután végeztek a szerelők, megfordultam és ballagtam hazafelé. Félúton járhattam, amikor nagy lendülettel megállt mellettem egy autó, a jobboldali ajtó kivágódott, és a baloldalról áthajolva vidáman köszönt rám a kocsi vezetője, régen látott barátom, akinek annak idején a tehénkörmölő brigádjába beálltam. Hívott, hogy ha van időm, menjek el hozzájuk egy kávéra. Volt időm. Imre megfőzte a kávét és örömmel tette elém a csészét, közben faggatott, hogy megy a sorom? Elmondtam a szomorú helyzetet, hogy várnak a nagy üzletek, de nem tudok elmenni, nincs autó. Barátom akkor éppen fagylaltárusítással foglalkozott. Az elkészített finomságot az autó mögé kapcsolt utánfutón egy jéggel telt pultba tette, és végigjárva a környékbeli falvakat, kolompnyi csengőjét vidáman rázva árulta a hideg csemegét felnőttnek, gyereknek. Annak a hétnek az időjárása nem kedvezett az üzletnek, hideg volt és folyton csöpörgött, de legalábbis lógott az eső lába. Szeptember eleje volt, az időjósok sem ígértek jobb időt.

„ A szezonnak vége, ha tetszik, ha nem, valami elfoglaltságot, munkát találnom kell jövő tavaszig” – gondolkodott hangosan az egykori tehénpedikűrös, és elmondta, hogy néhány munkatársamtól már érdeklődött, hogy hogyan megy ez a meló, és ha már ilyen szépen összejöttünk, és fagyizni sem lehet, eljönne velem, és megnézné a dolgot. Megörültem nagyon, és hívtam, jöjjön nyugodtan. Összeszedte a holmiját, felhívta a feleségét a munkahelyén és elmondta, hogy velem jön erre a három napra. Mialatt készülődött, beszélgettünk a múltról meg mindenről. Feltűnt, hogy szépen, választékosan beszél, sőt rám-rám szólt, hogy ne káromkodjak. „Miért beszélsz ilyen ocsmány módon?” – kérdezte. Csodálkoztam. A tehénistállóban ő sem válogatott a kifejezések között. Biztosan az otthonukban nem beszélnek csúnyán – gondoltam, hiszen otthon én is visszafogom a számat, de most nincs itt rajtunk kívül senki. Végül beültünk Imre kocsijába és elindultunk hozzánk, hogy én is magamhoz vegyem személyes holmijaimat, és a munkához szükséges iratokat. Feleségem nagyon megrémült, amikor megtudta, hogy mire készülünk. Eszébe jutottak a régi idők, és úgy gondolta, semmi jó nem fog kisülni abból, ha mi ketten megyünk. Nyugtatgattam, hogy ez az egyetlen lehetőségem arra, hogy elmenjek azokra a helyekre, ahol várnak rám. Megígértem, hogy vigyázni fogok magamra.

Autóba ültünk és elindultunk. Örültem, hogy ismét lehetőségem van a munkára és a reményem újra megvolt arra, hogy jó keresettel térhetek haza. „Jó lenne legalább tízezer forintot hazavinni pénteken!” – tűnődtem. A hónap végén várt ránk feleségem húgának az esküvője. Nem volt egy valamire való ruhánk, amiben megjelenhettünk volna. Nem volt pénzünk nászajándékra. Ráadásul násznagynak hívtak, és az köztudottan pénzigényes tisztség. Éppen el akartam kezdeni Imivel megismertetni a riasztók részeit, hogy egyrészt fogalma legyen róla, másrészt ezzel is gyorsabban múljon az idő, amikor megszólalt. Arról beszélt, hogy valami csodálatos dolog történt az életében. Biztosítottam róla, hogy velem is történt néhány csodálatos dolog. Erre ő azt mondta, hogy velem ellentétben ő ismeri a csoda forrását is. Kíváncsiságomat kielégítve egy olyan nevet ejtett ki a száján, amit éppen tőle nem vártam. Azt mondta, hogy megismerkedett Jézussal. Azt mondta, hogy megtért.

Megdöbbentem. Én éppen el akarom magyarázni neki, hogy hogyan kell üzletet kötni, hogy mi az infra, hogy hány decibellel üvölt egy kültéri sziréna, szóval, hogy hogyan lehet boldogulni, mikor ő jön ezzel a vallásos szöveggel. Kicsit közelebb húzódtam a jobb oldali ajtóhoz, és sajnálkozva mértem végig barátomat, aki vallási fanatikus lett. Pedig de jó ember volt.

„ Na mindegy” – gondoltam – „csak vigyen engem oda, ahová mennünk kell”. Mondtam neki, hogy felőlem ő azt tesz, amit akar, csak engem hagyjon ki ebből, mert én ismerem jól a papokat, és a vallást, hiszen volt énnekem esküvőm is templomban. Az egész buli semmit nem segített az életemen, pedig fizettem rendesen az egyházi adót is. Még egy fakeresztet is kaptam a paptól ajándékba, rajta egy megkínzott, halott ember szobrával. Az sem segített rajtam. Egy vastag könyvet is kaptam. Az a címe, hogy Újszövetség. El is kezdtem olvasni, de hamar letettem, mert egy szót nem értettem belőle, azt nem nekem írták.

Azt mondta, hogy ő nem vallásról és nem papokról, főleg nem bálványokról beszél, ha nem vettem volna észre. Nem is felekezetekről, hanem magáról a Megváltóról, aki él és cselekszik az ő életében. Jézusról beszélt, aki szerinte meghalt az emberek bűneiért és feltámadot a halálból és örök életet ad annak, aki elfogadja a megváltását. Azt is mondta, hogy a betű megöl, a szellem az, ami megelevenít. Tudtam mindig, hogy értelmes gyerek ez az Imi, de nem gondoltam, hogy valaha is prédikátor lesz. Nagyon higgadtan, minden indulat nélkül beszélt nekem a Mennyről, Istenről, Jézusról, angyalokról, sátánról, démonokról. Úgy, mint ahogyan az ember azokról beszél, amiket személyesen megtapasztalt. Úgy beszélt ezekről a személyekről, mint akiket kitűnően ismer, és részesei az életének. Ráadásként az én barátom, most szerényen hozzátette, hogy amiről beszél, azt nem ő találta ki, nem az ő okossága, nem is a saját erejéből jött erre rá. Azt mondta, hogy amit nekem mond az mind Isten Igéje. És ez a teljes igazság. Anélkül, hogy a riasztókról egyetlen tudnivalót átadhattam volna, érkeztünk meg az első ügyfélhez.

A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 6. részt holnap teszem fel.)

Fény az alagút végén (6. rész)

Bementünk az üzem irodájába. A tulaj már várt. Hellyel kínált és érdeklődéssel hallgatta végig, a bemutatót.


Minden lehetséges tudnivalót elmondtam, és vázoltam a szerintem megfelelő védelmi rendszer felépítését. A tulajdonosnak tetszett a lehetőség és az ár is. Viszont azt közölte, hogy erre neki csak egy hónap múlva lesz pénze, úgyhogy találkozzunk akkor újra. Csomagolni kezdtem. A főnököt pedig elhívta az egyik szaki a műhelybe valamiért. Imre csodálkozva nézett rám és megkérdezte, mit csinálok „Láthatod – mondtam –, pakolok, ez most itt nem jött össze.” Ekkor lépett az irodába ismét a tulaj, barátom pedig kezébe véve a mappámat elkezdett beszélni neki. Tátottam a számat. Úgy folyt belőle a szöveg, mintha világéletében riasztókkal üzletelt volna. Még fel sem ocsúdtam, amikor megszületett a megegyezés. Megírtuk a szerződést, és felvettük a tíz százalék foglalót, ami a jutalékunk volt. Majdnem húszezer forinttal jöttünk ki a műhelyből. Nem tudtam a meglepetéstől szólni. Beültünk az autóba, Imre valamit az ég felé fordulva mondott, hogy halleluja, meg dicsőség, meg ilyenek. Aztán látva elképedésemet, elmagyarázta, hogy minden lehetséges annak, aki hisz, és hogy a Teremtő Isten segített nekünk abban, hogy ezt az üzletet megkössük.


Én pedig mondtam, hogy ez már elő volt készítve, és szerencsénk volt, meg ilyeneket. Folytattuk az utat. Ő tovább beszélt nekem Jézusról, a hitről, örömről, boldogságról. Én pedig azon gondolkodtam, hogy milyen jó vacsorát fogunk enni este, és jó hideg sört fogunk inni hozzá, hiszen megkerestük az árát. Az egészből nem lett semmi. Miután megtaláltuk a szállásunkat, Imre azt mondta, hogy ő nem éhes. Megfürdött, befeküdt az ágyába, fogta a Bibliáját, és olvasni kezdte. Megkért, hogy ne dohányozzak a szobában, mert ő már nem szívta a cigit.


Másnap korán felkeltünk és munkához láttunk. A szabad percekben munkatársam kedvesen, egyáltalán nem tolakodóan beszélt továbbra is a hitéről. Közben pedig csodálatos módon kötöttük egyik remek üzletet a másik után. Ráadásul olyan területen, ahová mi, kisvárosi ügynökök előtte be sem merészkedtünk, a belvárosban. Imre minden megkötött üzlet után röviden méltatta Isten nagyságát, én pedig tovább beszéltem a szerencséről. Pénteken rekord bevétellel indultunk haza. Persze a hazavezető úton sem fogyott ki az újsütetű ügynök a hitről szóló történetekből. Elmondta, hogy éppen el akart menni az országból. Ausztráliába készült. A húgai és édesanyja már évek óta élték a hívők – szerinte izgalmas, boldog, örömteli – életét. Elköszönni ment a testvéreihez. Szidás és harag helyett azonban a lányok és anyukája is Istenről kezdett neki beszélni. Arról, hogy bármilyen gondja van, nem a menekülés a megoldás, hanem meg kell térni, és Isten majd megoldja a problémákat. Sokszor hallotta már ezt a szöveget, és kérte őket, hagyják ezt abba. Akkor megszólalt mellette a magnóról egy felvétel, amit a húga énekelt, egy gitár kíséretével. Azt mondta, hogy összeszorult a torka és a szíve, ahogyan a dalból szólt hozzá valami megmagyarázhatatlan kérés, vagy inkább parancs, hogy maradjon. Adott egy esélyt magának. Másnap elment a testvéreivel egy istentiszteletre, és rájött, hogy itt van az, amit ez idáig keresett.


„ Milyen jó neked – mondtam – ,én is keresek valamit, ami kiutat mutat nekem a gondjaimból, de az biztos, hogy nem egy vallásos közösség fog tudni nekem segíteni.” Egyetértett velem, mert, amint mondta nem a közösség, nem a gyülekezet, nem egy felekezet, nem templom vagy szertartás, nem szobrok tudnak megszabadítani, megtartani, üdvösséget adni.


A kisváros előtt néhány kilométerrel barátom invitált, hogy menjek el velük a hétvégén egy istentiszteletre. Emlékeztettem rá, hogy volt módomban már közel kerülni a templomi szertartásokhoz, és megpróbáltam sértés nélkül elutasítani. Azt mondta, hogy nem egy dologról beszélünk, és vidáman nevetett hozzá. Ez a vidámság nekem gyanús volt. Istenről beszél, akinek az említésére a vallásos emberek arca beborul, mint vihar előtt az ég, és nevet hozzá.


Néhány nappal ezelőtti nyomorúságom és égbe kiáltott szavaim köddé váltak. Elfelejtettem már, hogy majdnem sírva fohászkodtam egy általam még nem ismert hatalomhoz, hogy segítsen. Most, hogy a zsebemben ismét pénz lapult, bár milliós adósságaim még mindig nem tűntek el, úgy gondoltam, hogy nincs nekem szükségem semmilyen ködös, megfoghatatlan természetfölötti segítségre. A házba lépve, köszönés után az első dolgom volt, hogy az asztalra tegyem heti keresetemet, harmincezer forintot. Először csodálkozás, majd nagy öröm lett úrrá a kicsi konyhában. Elővettem a csokikat, amiket a kislányoknak vásároltam és - hosszú idő óta először - ünnepi hangulatban, vidáman ültünk asztalhoz. Ajándék volt az a harmincezer. Nagy ajándék. Elmeséltem a feleségemnek mindent. Elmondtam, hogy az Imre nem dohányzik, nem iszik. Elmondtam, hogy Bibliát olvas, és, hogy megtért és istentiszteletre jár. Elmondtam, hogy mindent Istennek tulajdonít. Megegyeztünk, hogy fogságba ejtette egy szekta, de mi toleráns népek vagyunk, ezért elfogadjuk őt olyannak, amilyen. Főként, hogy láthatóan jobb, mint volt.


A cégnél is örültek nagyon az újabb megrendeléseknek. Ez már egy olyan tétel volt, ami felbátorított arra, hogy személyesen tegyem tiszteletemet az irodájukban. Átadtam a megrendeléseket, amelyek zömmel azonnal elvégezhető munkákról szóltak, és bemutattam új kollégámat. A tartozásról nem esett szó. Amikor aratást szimatoltak, nem piszkálódtak ezek a kedves emberek.


Hétfőn ismét nekivágtunk. A dolog ott folytatódott, ahol abbahagytuk. Imre Jézusról beszélt én ellenkeztem, bár egyre kisebb meggyőződéssel. A változás szembetűnő volt. Ezelőtt is éppen ilyen módszerekkel tettem a dolgomat, de tized ennyi sikere nem volt a munkámnak. A szerencse pedig – nekem legalább illett tudnom – forgandó és egyáltalán nem így fest. A szerencse rabságából igyekeztem kitörni, most pedig kezdődő megmenekülésemet is e fogalom számlájára írom. Ez így sántít.


Imre magával hozta a gitárját, és esténként érdekes szövegű, dallamú és hangulatú dalokat énekelt. Szépek voltak és vidámak. Ő zenész volt, régebben bálokban húzta a talpalávalót. Nem egyszer mulattuk át az éjszakát együtt. Ez most más volt. A dalok szövege örömről, áldásról, Jézusról, Istenről íródott. Dallamuk lágy könnyűzenéhez hasonlított. Megkérdeztem, hogy mik ezek? Azt válaszolta, hogy dicséretek, ezeket énekelik az istentiszteleteken. Nem hittem. Bennem olyan kép volt Istenről, aki nem viseli el a lazaságot, a derűt, a jókedvet. Emlékszem ötéves gyerekként nagyanyám elvitt magával a templomba. Ott valami keserű nyekergést hallottam. Mindenki lehajtott fejjel, fekete ruhában, szomorúan üldögélt. Pisszeni sem mert senki. Hogy ott örülni lehetett volna, és vidáman énekelni? Kizavarták volna a faluból, aki ezt meg meri tenni. Rosszul éreztem magamat ott.


Mi hát ez? „Az Isten nem egy goromba vénember a felhőkön, aki fejbe veri egy bunkóval az embert, ha rosszat tesz?” – kérdeztem barátomat. „Nem. Ő a szeretet.” – hangzott a válasz. Ez nekem magas volt. Mindenesetre tetszettek a dalok, és kaptam egy könyvet is, amiben sok száz ilyen ének volt leírva, és követhettem a szövegeket. Reggelente Imre az autóban hangosan imádkozott. Ez is meglepett. Az imákat nem egy könyvből olvasta, és nem is betanult szöveg volt, mert mindennap másként szólt a fohász. Jókedvűen, kezét néha az ég felé lendítve, halleluják között magasztalta az Atyát. Hálaadás volt minden szava, és valami gyermeki hittel kért minden napra nagyobb áldást, mint előtte kapott. A végén az ámenhez néha én is csatlakoztam, mert egyet értettem azokkal a dolgokkal, amiket mondott és úgy tudtam, hogy az ámen nem valaminek a végét jelenti, hanem egy jóváhagyás, helyeslés. Na és persze nekem toleráns emberként, békében kellett élnem barátom meggyőződésével.


Az imái mindig bejöttek. Egyre jobban ment a munka. Egyre kevésbé hiányzott az ital és a cigaretta – amit én is elhagytam, mert hasonlítani szerettem volna Imire. Esténként egy megbeszélt időben két telefonfülke közt folyt a beszámoló. Az egyik fülke a munkánk színteréül szolgáló városban, a másik a kisvárosban volt, ahol feleségem várta a hívásomat. Jókedvű beszélgetések voltak. Mindig sikerről tudtam beszámolni. Egyszer sem kellett arról számot adnom, mint régen, hogy talán valahogyan hazaérünk a maradék benzinnel. A keresetünk hétről hétre nőtt. Egy ízben befizettem egy nagyobb összeget a régről húzódó tartozásomra is. Péntekenként hazafelé tartva a műsor mindig ugyanaz volt. Imre hívott az istentiszteletre, én pedig zavartan hárítottam el. Az egyik indokom az volt, hogy éppen a legjobb filmek mennek, amikor ők ájtatoskodnak, és én nem mondok le a tüzes íjászról meg a többi virtuális hősről. „Emberi időben is rendezhetnék az alkalmaikat” – mondtam. Pedig valahol legbelül már készültem, hogy legalábbis megcsodáljam e fanatikus hívők szertartását.


Elérkezett sógornőm lagzija.


Vadonatúj ruhákban pompázott az egész család. Mindegyikünknek sikerült új ruhát venni, néhány héttel az után, hogy ennivalóra sem volt pénzünk. A násznagyság sem volt teher. Minden mulatságos feladatnak meg tudtam felelni. Visszavásároltuk násznagytársammal a menyasszony ellopott cipőjét, kongattuk a bádog fazékfödőt. Szóval nem kellett szégyent vallanunk.


A következő hétfőn Imre közölte, hogy ez a hetünk rövidebb lesz, mert ők már pénteken elutaznak Budapestre, egy három napos istentiszteletre. „Mi van?” – meredtem rá. „Három napos istentisztelet? Hát ti tényleg nem vagytok normálisak!” Aztán gyorsan elnézést kértem tőle. Persze hívott, hogy szóljak a feleségemnek és menjünk mi is velük. A fejemet fogtam. El nem tudtam képzelni, hogy mi a csudát lehet három napon keresztül tisztelni az Istenen? Egy fél óra. Az rendben van. Na de három nap!? Téboly.


A hét a már szinte megszokott menetrend szerint zajlott. Reggel ima, sikeres munka egész nap, este szép dalok, bibliai idézetek és egy új könyv. Kaptam egy könyvet, ami arról szólt, hogy a Bibliában egy rész leírja azokat az időket, amikor egy fejlett hatalom ellenőrzése nélkül senki nem fog tudni adni, sem venni. Csak azok, akik egy bizonyos fenevadnak a bélyegét magukra veszik. Ez a könyv azt taglalta, hogy a hivatkozott rész leírásakor a szerző, bizonyos János apostol, egy olyan valóságról kapott kijelentést, aminek a megvalósulására napjainkban van lehetőség. Minden embert megbélyegezni ugyanis, és ezt folyamatosan ellenőrizni is a régebbi időkben nem tudta volna egyetlen hatalom sem. Most viszont az informatikai társadalom, a számítógépes hálózatok fejlettsége és ezek összekapcsolása lehetővé teszi ezt egy szuperhatalom számára. A fenevad bélyegéről szóló könyv minden állítását a Bibliából vett idézetekkel támasztotta alá a szerző. Érdekes olvasmány volt. A magammal hozott, félig elolvasott krimit el is felejtettem. Teljesen lekötött az üzenet, ami napjainkról szólt, a múltból jött, egy olyan kétezer évvel ezelőtt leírt szöveg több száz éves fordításán keresztül, amiben egy akkor élt ember saját korának fogalmai segítségével írta le a mai modern világot.


A napok ezen a héten nagyon lassan teltek. Szerettem volna minél előbb az ágyba kerülni, hogy tovább folytathassam az izgalmas történetet. Tehát lesz egy korszak – és ez nincs is messze –, amikor nem lehet majd szabadon kereskedni a fenevad jele nélkül. Például nem mehetnek be majd a kertészetbe, amit éppen most hagyunk el a busszal, és nem vehetnek maguknak virágokat, szobanövényeket, örökzöldeket, akiket nem tudnak majd azonosítani egy kódleolvasó készülékkel. Borzalmas.


Eljött a csütörtök. Hazafelé menet Imre folyamatosan a hétvégi „háromnaposról” beszélt. Lázban égett. Ismét szólt, hogy nem késő még meggondolni, menjünk velük. Elhárítottam a dolgot.


A hétvégén a könyvből szerzett, és az Imitől kapott új ismereteket osztottam meg családommal. Nem értettem, hogy miért csak egy szűk kisebbség tud ezekről a dolgokról, amikor pedig, ha igazak ezek az állítások, akkor jó lesz vigyázni mindenkinek, mert ez a könyv nem kevesebbet állít, mint azt, hogy aki felveszi ezt a bélyeget önként, az elveszti a lehetőséget arra, hogy a Mennybe kerüljön. Ha vannak olyan emberek, akik értik a Biblia szövegeit – márpedig úgy látszik, vannak – miért nem osztják meg a tudásukat az emberekkel? Ott vannak például a papok. Ők ismerik a Szentírást, nem? Akkor miért nem hirdetik úton-útfélen, hogy térjen meg mindenki, hogy megmenekülhessen a pokoltól? Imre ezekre a kérdéseimre azt mondta, hogy a világot vakságban tartja éppen az a szellem, az antikrisztus szelleme, akit ez a bizonyos fenevad fog megtestesíteni. És ahogyan nekem sem mondtak eddig semmit sem azok a beszédek, amelyek a Bibliában vannak, úgy halandó emberek, amíg nem találkoznak személyesen a Megváltóval, és Isten Szelleme meg nem nyitja a szemeiket, nem látják meg az igazságot. A Sátán célja az, hogy minden embert megöljön, ezért különféle trükkökkel zárja el őket az igazság tudásától.


Nagy izgalommal vártam a hétfőt, hogy meghallgassam barátom beszámolóját a hétvégéről, és hogy esetleg újabb részleteket tudhassak meg a jövőről. Indulásunk után Imre érdekes megjegyzést tett. Azt mondta, hogy valamit illene tennem végre. Isten – mondta – nem adja tovább az áldást, ha én nem vagyok hajlandó végre belátni, hogy nélküle semmit sem cselekedhetünk, és mindaz a jó, amit az elmúlt hetekben elkönyvelhettem, Isten kegyelméből fakadó ajándék volt. Nem hittem, hogy igazat beszél. A témát ezzel lezártuk.


A hétvégi istentiszteletekről ujjongó beszámolót kaptam. A dicséret harsogó, örömteli volt. A prédikációk és az imák tüzesek. Emberek gyógyultak meg, szabadultak meg kötelékekből. Vízkeresztség is volt. Rengetegen megtértek. Kenetről, kézrátételről, szolgálatokról hallottam. A felét sem értettem, és nem tudtam beazonosítani, hogy miről van szó. De úgy gondoltam, addig jó nekem.


A hét első napja semmi sikert nem hozott. Egy új városban kezdtünk el dolgozni. Mindent éppen úgy tettünk, mint ez előtt. Azokat a mondatokat használtuk, ugyanazokat a rendszereket, ugyanazon az áron kínáltuk, hasonló kondíciókkal rendelkező vállalkozóknak, mint az elmúlt hetekben. Mégsem kötöttünk egy üzletet sem. A kedd mintha a hétfő másolata lett volna. Csak mentünk és dumáltunk, és nem történt semmi. Imre nyugodt volt. Csak mosolygott és azt ismételgette, hogy ő figyelmeztetett hétfőn reggel. Én kezdtem ideges és dühös lenni. Elérkezett az esti telefonhívás ideje. Amikor a vonal másik végén meghallottam a nejem hallóját egy érdekes kijelentést tettem. Nem készültem erre, és magam is meglepődtem a szavaimon. Azt mondtam, hogy a hétvégén elmegyünk Imréékkel istentiszteletre. Ezt így, kijelentésként. Nem kérdeztem, hogy akarja-e vagy sem. Meglepett a válasz is. Feleségem azt mondta, hogy jó. Nem kellett vitatkozni, veszekedni. Egyszerűen megegyeztünk ebben.


Másnap elkezdtünk ismét dolgozni, és elkezdtünk végre üzleteket kötni. Nagyon jól ment a munka. Imre minden alkalommal bólogatott, és a „kötelező” hálaadást követően nem felejtette el egyszer sem kijelenteni, hogy ő megmondta. Egyszer aztán elegem lett belőle. Mondtam neki, hogy nem tettem még semmit, csupán úgy döntöttünk, hogy megtekintjük az összejövetelüket. Jót vigyorgott, és úgy nézett rám, mint aki tud valamit, amit én még nem. Hazaérkezésünkkor a pénztárcáinkban kétszer akkora összeg lapult, mint ezelőtt a legtermékenyebb hetünkön.


Imre megígérte, hogy este eljön értünk, és kocsival elvisz minket az alkalomra. A kislányokat rábíztuk a mamára, megfürödtünk és felöltöztünk. Kicsit zavarban voltunk, mert nem tudtuk eldönteni, hogy milyen öltözet is dukál egy ilyen társaságnak. Én izgultam nagyon, hogy vajon megfelel-e majd a viselkedésem? Meg tudom-e tenni azokat a mozdulatokat, amiket ilyen helyen kell? Munkatársam ugyan előre elmondta, hogy semmit sem kell tenni, ha akarunk, végig ülhetünk, ha akarunk, végig állhatunk, ahogy tetszik. Nem akartam neki ismét elmondani, hogy van már némi fogalmam a templomi akciókról, és ezek a tapasztalataim nem éppen vágnak egybe az általa elmondottakkal.


A cselekmény 15-17 évvel ez előtt játszódik!!!
(A 7., befejező részt holnap teszem fel.)